Ha majd az égi mezőkre megyek,
A nagy pusztára, hol a tejút vár rám;
A tejút, az örök szittya sereg,
Kései, tépett igricére várván,
Ha majd az égi mezőkre megyek,

Megdobban-e a vén rög, a magyar,
A tiszai táj fog-e sírni értem?
Mert megdöfött sok átkozott agyar,
Mert rónáitól olyan távol éltem,
Megdobban-e a szent rög, a magyar?

Hisz pogány gyula módjára szerettem
És sírva csókoltam fehér porát
S bár napnyugoti álmokba temettem,
Tőle a testem és majd ő fog át,
Hisz pogány gyula módjára szerettem.

És testvérem a búsuló paraszt,
A méla és szilaj, a vére vérem,
A lusta magyar televény maraszt,
Hisz lelkem suttog a nagy jegenyékben,
Hisz testvérem a búsuló paraszt.


Elemzések

A vers nem tartalmaz konkrét természeti leírásokat vagy hivatkozásokat a mai természettudomány legfrissebb felfedezéseire. Egyetlen természeti elem, amely szerepel a versben, a tejút, amely az égi mezőkön található és az örök szittya sereghez kapcsolódik. Azonban, a versben megjelenő szimbolikus elemek kapcsolódhatnak a mai természettudományos ismeretekhez.

Például, a versekben megjelenő kérdések a földanyáról és a vén rögről szólhatnak a geológiai folyamatokhoz és a földtörténethez. Az agyarok megemlítése egy olyan képet festhet, ami összefügg az őskori élőlényekkel, mint például a mamutok vagy más nagy testű állatok. A versben említett szent rög lehet egy utalás az anyaföldre vagy az élettények közös eredetére.

A versben megjelenő természeti képek, mint például a tiszai táj vagy a jegenyék, kapcsolatba hozhatók a környezettudománnyal és az ökológiával. A méltatás a parasztok iránt és azokhoz fűződő kapcsolat is utalhat a természethez való kötődésre és a fenntartható mezőgazdaságra.

Bár a vers nem közvetlenül hivatkozik a természettudományos felfedezésekre, de a természettel való kapcsolat és a természeti elemek erős jelenléte a versben felidézheti az ember és a természet viszonyát, valamint az emberi létezés természeti alapjait.

A versben Juhász Gyula az égi mezőkre való utazásról elmélkedik, és ezt kapcsolja össze a földi vagyontárgyakhoz és emlékekhez. A vers első része arra utal, hogy az égiek várják a költőt a nagy pusztán, ahol a tejút képei és az örök szittya sereg található. A vers második része azt firtatja, hogy vajon a földanya, vagyis a magyar föld megdobban-e az elhunyt költő távozása miatt. A költőnek sok fájdalmat okozott a világban, de ugyanakkor szeretettel és tisztelettel viszonyult a magyar földhöz is. A vers harmadik része az elhunyt költő gyula módjára szeretett voltát hangsúlyozza. A költő megjegyzi, hogy testvére a búsuló paraszt, akinek megvan a helye a magyar földön.

A bibliai nézőpontból tekintve a versben megjelenik a mennyországba való utazás és az öröklét vágya. Az égi mezők és a tejút képei a mennyországra utalnak, ahol az örök szittya sereg várja a költőt. Az élet és a halál közötti határt átlépve az ember közelebb kerül az isteni lét szférájához. A költő arra kíváncsi, hogy a magyar földanaság észreveszi-e távozását, ami vallási szempontból azt jelenti, hogy mennyire van jelen az isteni gondviselés a magyar nép életében. A költő többször utal vallásos szimbólumokra a versben, mint például a szent rög vagy a napnyugoti álmok, ezzel hangsúlyozva a vallás és a hagyományok fontosságát.

A patrisztika nézőpontjából a versben megjelenik az emberi lélek vándorlása és a mennyben való boldogulás vágya. A költő az égiekre utazva kérdéseket tesz fel arról, hogy vajon a földanya és a magyar föld megbocsát-e neki, hogy átkozott agyarak miatt sok fájdalmat okozott. A patrisztikus teológiában előtérbe kerül a bűnbocsánat és az emberi megtérés lehetősége. A költő utolsó sorai pedig azt sugallják, hogy testvéri szolidaritás van a költő és a búsuló paraszt között, hiszen mindketten testvérek a magyar földön.

A skolasztika nézőpontjából a versben megjelenik a természet és a művészet, a földi érzéki tapasztalat és az isteni gondviselés viszonya. A költő érzelmesen beszél a magyar földről és a magyar paraszti életmódról, ami a természethez és a személyes tapasztalathoz kötődik. A költő továbbá kifejezi művészi vízióját és alkotói kapcsolatát a földanyával, amikor fehér porát sírva csókolja. A művészet és a természet közötti kapcsolat jelenik meg a költő személyes érzéseiben és alkotásában.

Juhász Gyula "Földanyánk" című versének irodalomtudományi szempontból számos érdekes összefüggése van mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalom területén.

Egyik lehetséges összefüggés a magyar irodalomhoz kapcsolódik. A versben megjelenik a "magyar" jelző, utalva a magyar rög és a tiszai tájra. Ez a magyar identitást is jelképezi, és arra utal, hogy a költő kötődik az otthonához és az anyatermészethez. Juhász Gyula pályája során erősen kapcsolódott a magyar kultúrához és népi hagyományokhoz, és ezt a költeményben is megmutatja.

Egy másik összefüggés a nemzetközi szépirodalomban található. A versben megjelenő motívumok, mint a tejút, az örök szittya sereg, és a pogány gyula,reminiscenciákat mutatnak a klasszikus görög és római mitológiára, valamint a középkori eposzokra és hőskölteményekre. Ez a keresztmetszet a magyar és a nemzetközi szépirodalom között arra utalhat, hogy Juhász Gyula költészete általános emberi érzésekre és tapasztalatokra épül, amelyek univerzálisak és átjárhatják a különböző kultúrákat és időszakokat.

Az is fontos megemlíteni, hogy a vers szóhasználatában és hangulatában is megtalálhatók szimbolikus és allegorikus elemek. A versben szereplő földanya, vén rög, magyar táj és paraszt testvér mind metaforaként jelennek meg, hogy kifejezzék a költő kötődését az otthonához és a magyar identitáshoz. Ezek a szimbólumok és allegóriák az irodalom egyik fontos eszközei, és a magyar irodalom számos művészeti alkotásában megtalálhatók.

Ezenkívül a vers időtlen témákat érint, mint az identitás, a szerelem és a halál. Ezek a tém