A vers teológiai szempontból a remény hiányát, a világ és önmagunk szürkülését, valamint az elveszettség érzését mutatja be.
A bibliatudomány nézőpontjából az első érzés, hogy a versben a szerző elveszítette a hitét, és lehangoltsága, kilátástalansága Isten hatalmának elvesztését jelképezi. A "szelíd áriák" elnémulása, a remény forrásának elapadása a hozzávetőleges megfelelője lehet a bibliai zsoltárokban gyakran említett "Isten országának" hiányának. A szereplő képtelen válaszolni a világban történő eseményekre, amelyek elveszik tőle mindazt, amivel kapcsolatban állt és amire támaszkodhatott.
A patrisztika nézőpontjából a vers a hit elvesztését és az emberi lény hiánya miatt érvel. A szürkület, a homály, a temetői árnyak mind olyan képek, amelyek az elszakadást és az elveszettséget jelképezik. Az idegenkedés érzése és a múlt emlékeinek halványsága olyan gondolatokat vetíthet elő, mint például a bűnbeesés utáni emberi kapcsolatok megszakadása és a természettel való kapcsolat elvész.
A skolasztika nézőpontjából a vers hangsúlyozhatja a létezés értelmét és célját. A "nagy titok" várakozása és az élet lassú elfeledése összeegyeztethető a skolasztikus gondolkodásban az isteni közelség hiányával. Az érzelmek és az anyagi javak elvesztése lehetőséget ad az embernek arra, hogy több figyelmet szenteljen a lelki fejlődésnek és az öröklétre való készülésnek.
Ezenkívül a vers általánosabb értelmezése is lehetséges, amely a reménytelenséget, az emberi szenvedést és az egyedüllétet bemutatja. A szürkülés és az elveszettség képei, valamint a temetői és halálhoz kapcsolódó motívumok mind az élet és a halál közötti kettősséget tükrözik.
A versben megjelenő alvó mécses, temető és szemfödő képei pedig a vergiliusi "fatum" vagyis a végzet, a történelmi és az emberi lét elkerülhetetlen természetét jeleníthetik meg.