Nagyon megszürkült bennem a világ
És benne nagyon megszürkültem én.
Elnémultak a szelíd áriák,
Elapadott forrásuk, a remény.
Tán csak magam hallom még néha őket,
Mint aki rossz álomból fölfigyel,
A dolgok tőlem rendre elköszönnek
És nem tudok felelni semmivel.

Lassan hamvaz a köd, hull a homály
És elfakul borult tekintetem,
A lelkemen száz temetői árny,
Idegen a világ s én idegen.
Mosolyra és derűre félve nézek,
Mint tűrt koldus az utak szögletén
És oly halványak bennem az emlékek,
Mint a fogyó hold a kút fenekén.

Elalvó mécses jeltelen siron,
Így darvadozom életem felett,
Már hallgatagon vár a nagy titok
És az élet lassanként elfeled.
Feledjen és lobogjon, tündököljön,
Övé az ország, hatalom, jövő.
Enyém a bánat most és mindörökkön,
Enyém a temető és szemfödő.


Elemzések

A vers természettudományos szempontból vizsgálva, megfigyelhető, hogy nincsenek direkt utalások a természeti jelenségekre vagy a modern tudomány legújabb felfedezéseire. Azonban az emberi érzelmeknek a természetre való hatása a versben jelen van.

Az első sorokban a világ és a költő összeszürkülése metaforikusan jeleníti meg a reménytelenséget és az elhagyatottság érzését. Ez arra engedhet következtetni, hogy a természettudományban ismeretlen, tudat alatti folyamatok okozhatják az élet drámai változásait és emberi élményeinek elhalását.

A köd és a homály jelképként jelenik meg, valószínűleg a tudatlanságot vagy a bizonytalanságot reprezentálva. Az idegen és elidegenedett érzés további kapcsolatot teremthet a természeti környezettel való elveszett kapcsolat és a társadalmi elidegenedés között.

A mécses jeltelensége és az élet lassú feledésére való várakozás a halál közeledtét sugallhatja, aminek során az embernek vissza kell adnia a földnek azt, amit az élet során kapott. Így a természeterők újra hasznosítják a testeket, és ez a természettudomány legújabb felfedezéseivel összefüggésbe hozható, amelyek a testek és a természeti erők kölcsönhatásait vizsgálják.

Összességében a vers több átvitt értelemben utalhat a modern természettudomány felfedezéseire és az emberi létezéshez kapcsolódó természeti folyamatokra. Az emberi érzelmek és tapasztalatok metaforikus ábrázolása a természeti jelenségekkel való kapcsolatokra és a tudomány elvontabb aspektusaira is utalhat.

Juhász Gyula "Hamu" című versét irodalomtudományi szempontból is értékelhetjük. Az alábbiakban néhány lehetséges összefüggést említünk mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalom területén:

1. Hangulat és érzelmek: A versben érezhető egyfajta szomorúság, melankólia és kilátástalanság. Ez a hangulat és az egyén hitének elvesztése több más irodalmi műben is megjelenik, például Robert Frost "Rózsa utazása" című versében vagy Samuel Beckett "Várakozás Godot-ra" című drámájában.

2. Önéletrajzi elemek: A versben Juhász Gyula saját érzéseiről és gondolatairól ír, ami önéletrajzi elemnek számít. Ezt a társadalomban érezhető távolságot és a magányt több más szerző is megjeleníti az életüket bemutató műveikben, például Franz Kafka "A per" című regényében vagy Charles Bukowski "Aposztrofák" című verseiben.

3. Szimbolizmus és képek: A versben használt képek és szimbólumok erősítenek bizonyos érzelmeket és hangulatot. A fogyó hold, köd, homály és temetői árnyak mind olyan szimbólumok, amelyek a szomorúságot, magányt és reménytelenséget jelképezhetik. A szimbolizmust a francia irodalomban is használták, például Charles Baudelaire "Virágok rossz helyen" című költeményében vagy Arthur Rimbaud "Az ismeretlen költői" című művében.

4. Öröklét és halál: A versben megtalálhatók az öröklét és halál témái is. A mécses, amely elalvóban van és a nagy titokra való várakozás mind az elmúlás és a halál közeledtét szimbolizálhatják. Az öröklét és a halál motívumai szerte a világirodalomban megtalálhatók, például Emily Dickinson "Mint az öröklét" című verseiben vagy Thomas Mann "Halál Velencében" című regényében.

Ezek csak néhány példa az irodalomtudományi szempontból fontos összefüggésekre a Juhász Gyula "Hamu" című versében. A mű további elemzését sok más irodalmi művel összevetve is folytathatjuk.

A vers teológiai szempontból a remény hiányát, a világ és önmagunk szürkülését, valamint az elveszettség érzését mutatja be.

A bibliatudomány nézőpontjából az első érzés, hogy a versben a szerző elveszítette a hitét, és lehangoltsága, kilátástalansága Isten hatalmának elvesztését jelképezi. A "szelíd áriák" elnémulása, a remény forrásának elapadása a hozzávetőleges megfelelője lehet a bibliai zsoltárokban gyakran említett "Isten országának" hiányának. A szereplő képtelen válaszolni a világban történő eseményekre, amelyek elveszik tőle mindazt, amivel kapcsolatban állt és amire támaszkodhatott.

A patrisztika nézőpontjából a vers a hit elvesztését és az emberi lény hiánya miatt érvel. A szürkület, a homály, a temetői árnyak mind olyan képek, amelyek az elszakadást és az elveszettséget jelképezik. Az idegenkedés érzése és a múlt emlékeinek halványsága olyan gondolatokat vetíthet elő, mint például a bűnbeesés utáni emberi kapcsolatok megszakadása és a természettel való kapcsolat elvész.

A skolasztika nézőpontjából a vers hangsúlyozhatja a létezés értelmét és célját. A "nagy titok" várakozása és az élet lassú elfeledése összeegyeztethető a skolasztikus gondolkodásban az isteni közelség hiányával. Az érzelmek és az anyagi javak elvesztése lehetőséget ad az embernek arra, hogy több figyelmet szenteljen a lelki fejlődésnek és az öröklétre való készülésnek.

Ezenkívül a vers általánosabb értelmezése is lehetséges, amely a reménytelenséget, az emberi szenvedést és az egyedüllétet bemutatja. A szürkülés és az elveszettség képei, valamint a temetői és halálhoz kapcsolódó motívumok mind az élet és a halál közötti kettősséget tükrözik.

A versben megjelenő alvó mécses, temető és szemfödő képei pedig a vergiliusi "fatum" vagyis a végzet, a történelmi és az emberi lét elkerülhetetlen természetét jeleníthetik meg.