A vers teológiai szempontból is érdekes elemeket tartalmaz. Az alábbiakban részletesen elemezzük a verset és az összefüggéseket a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjaira.
A vers első részében Juhász Gyula az örömteli és mámoros szerelmi állapotát írja le, melyet a tavasz és az illatok erősítenek. Azonban már régen nem érzi ezt a mámorot, ami arra utalhat, hogy a szerelmi élmények elmúltak, elhalványultak. Ez a rész a bibliai eredeti állapot elvesztését jelképezi, az ember és Isten közötti kapcsolat sérülését.
A második részben felfedezzük az emberi vágyak és az illúziók átverő jellegét. A vágyak csalók, az illat pedig csak pillanatnyi illúzió, amely nem hoz valódi boldogságot. itt Juhász Gyula saját tapasztalataiból kiindulva megkritizálja a szerelmet, mint "bús Pandóra-ajándékot", amely eleve szenvedést és fájdalmat hoz magával. Ez a rész részben a bibliai bűnbeesést jelképezi, amikor Ádám és Éva úgy döntöttek, hogy megtapasztalják a jó és rossz tudását, és így az emberiség sorsa megpecsételődött.
A harmadik részben Juhász Gyula elfogadja a szerelmet, de egyúttal meg is tagadja a korábbi szenvedésekkel járó aspektusait. Úgy tartja, hogy bár szerelmünk múlhat, azért ragaszkodik ahhoz, hogy Isten tulajdonának tartson minket. Itt a patrisztika és skolasztika nézőpontjai is megjelennek. A patrisztika időszakában a szeretet és a vágyak elfogadhatóak voltak, de az irányítás és ellenőrzés alatt tartása mellett. A skolasztika idején viszont a szerelmet inkább okosan és racionálisan kellett kezelni, a lélektani és erkölcsi aspektusokat figyelembe véve. Juhász Gyula tehát Isten tulajdonának tartja magát, de már nem engedi, hogy a vágyak és illúziók befolyásolják.
A vers utolsó részében a szerző a vágyakat és illúziókat, mint múló árnyékokat jellemzi. A vágyak végtelenbe terjeszkednek, de nem hoznak hosszú távú boldogságot. Itt a skolasztika nézőpontja is megjelenik, miszerint a vágyak és érzelmek idővel alábbhagynak, így az igazi boldogság a lélek derűje és fiatalossága. A vers utolsó soraiban tehát kiemelkedik az örök élet képe, amely nem múló szépséget ígér a lelki derű által.
Összességében tehát a vers teológiai szempontból a szeretet, vágyak és illúziók kritikáját jelzi, és a bibliai, patrisztikai és skolasztikus nézőpontokat ötvözi. Maga a szerző elfogadja a szerelmet, de értelmes és racionális módon kezeli, hogy ne kerüljön vissza a múlandó vágyak és illúziók ciklusába, hanem megtalálja az igazi boldogságot a lelki derűben és fiatalosságban.