Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!
Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb,
Disztichonos versben írom e szép sorokat.
Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott,
Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
Nemzetem és a világ mestereit tanulom.
Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld:
Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű!
Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,
Lelkem vára aként épül a csend közepett.
Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel.
Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.
Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből,
És a barátságból, lengenek ím körülem.
Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,
Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék,
Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják
S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.
Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba,
Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.
Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,
Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem.
Természet s lángész szemlélete érleli bennem
Azt a magot, melyből még aratand a hazám.
Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője
Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints.
Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban,
Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?
Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.


Elemzések

A vers természettudományos szempontból nézve több összefüggést is felvethet. Az első, hogy a versben megemlített személy, Gábor, remeteként él a hegyek és völgyek között. Ez a természet közelségét és a természetben való élést mutatja. A természettel való kapcsolat fontosságáról szól, ami a mai természettudományban is hangsúlyos téma.

A versben szó esik a magányról és a szeretetről, amik az emberi érzelmekre utalnak. Az emberi érzelmek és az ezekkel járó biológiai folyamatok ma már alaposan kutatott területek a pszichológia és az idegtudományok területén. A kutatások eredményei azt mutatják, hogy az emberi érzelmeknek biológiai alapjai vannak, és hogy a szeretetnek és társas kapcsolatoknak jelentős hatása van az egészségre és a boldogságra.

A versekben említett emlékek és álmok szintén összefüggésbe hozhatók a modern agykutatással. Az agyban tárolt emlékek és álmok feldolgozása és tanulásának folyamatai továbbra is folyamatosan kutatás alatt állnak a kognitív neurobiológia területén.

Az utolsó sorokban említett természet és lángész szemlélete jelzi a kreatív gondolkodás és a tudományos kutatás összefonódását. A kreativitás és a tudományos felfedezés gyakran együtt járnak, és mindkettőre szükség van az új felfedezések és megoldások előmozdításához.

Összességében a vers a természetben való megújulást, a szeretet és emlékek fontosságát, valamint a kreativitás és a tudomány kapcsolatát hangsúlyozza, ami mind olyan témák, amik a mai természettudományos kutatásokban is hangsúlyosak.

A vers első sorában Juhász Gyula egy Rousseau nevű „magányos” szepesi remeteként üdvözli Gábort, akit egy vén szepesi remetéként ismer meg. A következő sorokban Juhász arról beszél, hogy milyen gyönyörű és antik mértékre legillőbb nyelvünk van, amit disztichonos versben ír le. Ezek a sorok arra utalnak, hogy a vers teológiai szempontból is értelmezhető lesz.

A következő sorokban Juhász arról kérdezi Gábort, hogy mit csinál már ilyen öregkorában és hogy milyen műveket ír a hegyek és völgyek ölében egyedül. Ezzel azt sugallja, hogy Gábor egyfajta spirituális életet él, és lehet, hogy a teológia és a vallás iránti érdeklődés vezérli őt.

Juhász maga azt mondja, hogy ő hazai és idegen elődök mestereit tanulmányozza. Ez a patrisztika és a skolasztika nezőpontjára utalhat, amelyekben az elődök és az ő műveik megtanulása és tanulmányozása fontos szerepet játszik.

A versben Juhász leírja a jelenlegi életét, amelyet a puszta nagy alföldhöz hasonlít, egyhangú és néma, de mégis gyönyörű. Lelke váráként épül a csend közepette, és a magány és szeretet ifjúi kedvre derítik. Ez lehet a bibliatudomány nézőpontjára is utal, amelyben a természet és a spiritualitás kapcsolata és a belső béke és boldogság fontosak.

Juhász említést tesz a múlt kincseiről, amelyek emlékek a szerelemből és barátságból, és őket körbeveszik. Ezek a sorok a múltra, az emlékekre és a múltbeli kapcsolatokra utalnak, amelyek a vallásban és a teológiában is fontos szerepet játszhatnak.

Az utolsó részben Juhász inkább a magasba, az egébe vágyik, mint a vakond, aki a földön túrja a sárt és a port. Ez a vágy arra utalhat, hogy Juhász a lelket és a spiritualitást az anyagi világot fölébe helyezi. A versekben való szerelem utalhat arra, hogy az emberi érzelmek és az isteni szeretet kapcsolata itt egyesülhet.

Összességében a versen Juhász Gyula teológiai szempontból történő elemzése azt sugallja, hogy a szerző spirituális életet él, és a természet, a múlt, a barátság és a szerelem jelentős szerepet játszanak ebben az életben. A vers több szempontból is értelmezhető, például a bibliatudomány, a patrisztika és a skolasztika szempontjából.

A vers Juhász Gyula (1878-1937) költő tollából származik, aki a 20. századi magyar irodalom egyik jelentős alakja. Az elemzés során fontos megemlíteni, hogy a vers gyakorlatilag Rousseau nevével kezdődik, ami egy francia filozófus, gondolkodó és író nevére utal, aki a felvilágosodás korában élt. A költő a magány és a természet témáit idézi meg a vers elején, és üdvözli a vén szepesi remetét, Gábort. Ezután Juhász Gyula a magyar nyelvvel és az antik mértékkel kapcsolatos érzéseiről ír, hangsúlyozva, hogy a hazai és idegen írók mestereit tanulja meg.

A vers folytatásában Juhász Gyula elmondja, hogy az élete hasonlóan unalmas és egyhangú, mint a puszta nagy alföld. Azonban mégis megjegyzi, hogy az élete gyönyörű, ahogy a tündérként palotát épít a déli verőfény, úgy épül a lelke vára is a csend közepén. Itt Hamletet említi, mint aki a port és a halált keresi, de most a magány és a szeretet deríti fel a fiatal kedvét. Elmondja, hogy a múltjának kincsei, emlékek, szerelmek és barátságok még mindig körülötte lengedeznek.

A vers tovább folytatódik a költő által idézett képeivel és élményeivel. Juhász Gyula megjegyzi, hogy inkább Phaetonhoz hasonlóan a napba zuhan, ahol isteni tűz fogadja, mint hogy itt lenn a sárban és a porban túrjon. A költő arra is utal, hogy bár korábban talán félénken és fecsegősen jelent meg mások előtt, de Gábor, az üdvözölt vén szepesi remete, hinni kell neki, hogy jobb nála. A vers végén a költő még utal Jókai és Goethe szerelmi élményeire is.

A vers alapvetően önreflexíven és autobiografikus jellegű, amely a költő érzéseit és gondolatait tükrözi a magányról, a természetről és az emberi élet különböző aspektusairól. Az antik mértéket és a versforma megemlítése arra utalhat, hogy Juhász Gyula tisztelte a hagyományos lírai struktúrákat és formákat, még akkor is, amikor a modernitás költészete felé fejlődött.

Nemzetközi szépirodalmi összefüggések tekintetében a versben Rousseau említése és a francia felvilágosodás korszakára utalás fontos, mivel Rousseau gondolatai jelentős hatást gyakoroltak az európai irodalomra és gondolkodásra. Emellett Goethe említése is kapcsolódik a német irodalomhoz, mivel Goethe a német romantika és a világirodalom egyik vezető alakja.

Összességében Juhász Gyula "Rousseauként..." című verse irodalomtudományi szempontból gazdag tartalmi és formai elemekkel rendelkezik. Az önéletrajzi és lírai jelleg mellett a vers tartalmazza a magány, a természet és a szeretet témáit, valamint utalásokat a magyar és nemzetközi irodalom jelentős alakjaira.