Keresés:

Kaffka Margit

A HÁRFA

- Dehmel -

Nyugtalanságban áll a szirti erdő,
Felhők tolongnak keletről nyugatnak,
Lenn tompán döng a sűrűség a mélyben;
- Varjak húzása néma és heves; -
És tompán döng a léptem.

Még ifjan, hajdan jártam ez ormokat,
De karom akkor nem feszült az égnek.
- Még nem búgtátok a vágy viharát
Ősvilági hangotokkal szívembe,
Vihar-anyák ti, iszonyú fák!

Egymástól messze, gőgben, mily külön,
S alig moccannak a feketült törzsek.
De fenn a koronákat szél zilálja;
Ott kiszabadult vad erők dühe
Vájja karmát a lombok zöld hajába.

E törzs itt úgy áll, mint földisten keze,
Mely öt hatalmas ujjba széthasadt.
Lenn a gyökérnél még barnán ragyog,
- De feljebb szökken, mint az agg, szikár,
Magános faoszlopok.

Szörnyű öt ujj! Szívós harcba idegzett!
Mint hogyha egymást marcangolni vágyna,
Vagy tán zenél? Borzalmas áhítattal
Tépik a húrt a görcsös gally-ízek;
- Köztük egy elátkozott, ősi hárfa.

E hárfából süvölt a démoni hang,
S tör vad erővel keletről nyugatnak;
Az erdők szava visszadöng a mélyben.
- Ezt ifjúságom mélyéből ismerem még! -
Vihar! Beszélgess vélem!

Hogy epedem én mindig egy kéz után,
Mely méltón kapcsolódna az enyémbe!
Az én öt ujjam is vérezve dult,
Sebesre-nyúlt, ki a vadon világba;
De mert hiába, - ökölbe szorult.

Ó, mennyiféle izzó áhítattal
Dobáltam Isten s állat közt magam!
Míg megérthettem a vihar szavát:
Csak egy áhítat van - lelkemre méltó,
Az, mely a mindenséget fogja át.

Jöjj, mindenhatóság vihara, rázd az erdőt!
- Rémülve rebben varjak rút csapatja, -
Rázz önmagamra engem, ősi szellem!
Vihar hárfája, zengjed sorsomat!
Világ! Taníts magányra engem!

1917

Írd meg a véleményed Kaffka Margit A HÁRFA című verséről!
Kaffka Margit további versei: