Útszélen ül Mára a redves kövön,
A kebele apró, a dereka nádszál.
- Haj, sátrat szedett és elment messze az öröm,
A csók, meg a dal. A büszke vadásznál
Tévelyg valahol. Őt követi.
Néz, - fehér kígyók futkosnak barna szemén,
Varázsvonalat ír az ujja hegyével.
"Jöjj sátán úr, segíts, mert elveszek én,
Boszorkányige a nyomába nem ér el,
Itt legyen, akarom, - szeressen engem!"
Kilobban a földből rőten, feketén
S szól: "Add nekem a négy testvéred!
Az öcséd, a hugod, a bátyáid enyém!"
S húrt készít, vékonyabb húrt, vastagot, - négyet,
Zengő húrt, kígyós fehéret.
"Most az apád kell!" Azt is odaadja.
És szekrényt formál, karcsút, mint a virág,
Rálehel szomorún és int bólogatva:
"Így jó! De most még add az anyád!"
És odaadja a lány.
S lett, - lószőr a vonóra a hosszú hajából
- És vonja, csapongva, szilaj, szaporán.
Majd beletép, - s visszaadja nyögve a távol
És kacag és zokog szavára a lány,
Ahogy ő akarja.
Jött gondtalan újra az ifjú vadász,
És hegedül Mára a redves kövön.
Haj! - Fehér kígyók serege futva cikáz.
Rásímul a bűbáj. Vad, gyilkos öröm,
Ujjongó, tépő pokoli nagy bánat.
Ott maradt fogva. Szerette nagyon.
Vérig csókolta. Átkozva könyörgött,
Ha futott, - visszasírta a nótás vadon. -
De egyszer eljött szomorúan az ördög,
Mert övé a kettő. És elvitte őket.
A csodaszerszám meg ott maradt, - hallga!
Vén, kósza cigány jött, az vitte magával,
Azóta kacag meg zokog, aki hallja,
- Ha viszi falukon, városon átal
Ahogy ő akarja.
1906