Keresés:

Kaffka Margit

HAJNALI RITMUSOK

1912. május 23.

Éber mámorú hajnal. A magyar Avenue-n még villanyfény-kábulat.
Az éjjeli pincér lankad már, de friss kávé zamata páráz.
A liget fölött kéken és sárgán - - oly különösen hasad egy felleg.
- Jönnek a liget felől nagy, csukott, suta batárok,
Hurcolva a csók-árút; parfőmmel locsolt szemetét a városi, éber éjnek,
- És jönnek munka-asztaloktól éjjeli dolgú hadak betűkatonái.
Fehér és fáradt és derűs-szép homlokukba felhőz a hajnal opálja,
És beidegezve agyuk még friss ötletre, szócsatára a nyugalom előtt.
- Én is idejöttem ma - nyitott kocsiban, éberen és fehéren e hajnallal;
(Nem álomtól bedagadt idegekkel, nem is vágy-játéktól ziláltan. Csak szomorún.)
És sohase hatott így elevenig bennem az emberi szó.
"Most már jönni fog robogva minden!" szól szembe velem egy ember,
Akit sohse láttam idáig és elfeledtem már a nevét.

Ültem az éjjelen át új pajtással egy tarka és furcsa sarokban.
Messzi elől kánkánt jártak és csuhajoztak szegény, kényszeredett mosolyú lányok,
S ázottan lógtak ócska plakátrongyok a mutatványos bódék faláról.
Mi gunnyasztva ültünk, némán és lestük, hogy gyüremlik szánkba a keserű íz
- Mint aludt vér gyűlt tikkadt torkunkba az undor és régi bánatok.
Oly fontos volt önmagának mindkettőnk ez órán, mint fekélyborította beteg,
S mint béklyós-lelkű zsugoriak felszámláltuk régi veszteségeink.

Egy imaszőnyeg, - sorjáztam sóhajtva, - nehéz és drágahímű szövet,
Mibe koldus ifjúságom senyvedttűzű rózsáit beszőttem! - - -
Fojtott levegőjű üvegházam kínnal kibomló virágai,
Keménykelyhű tagadás-bimbók egy csukott télikertben! - - -
Gyalulatlan meseláda átokőrzött kincse a tizenharmadik szobában,
Kincses jóságom aranyesője; egyszeri, első, méretlen pazarlás! - - -
- Azt hittem én bizony, szerelmes szavam felavató ige,
Cseppenkint gyűlt grál-vér drága kelyhe szívem; becses ajándék.
Így magam-őriztem, várva és váltva - azt hittem, koronául adódom! - - -
- De jött - és letaposta virágos ágyaim, hogy megrövidítse hozzámig útját,
Végigszaladt szőnyegemen, - még ki se bonthattam előtte egészen,
Nem úgy jött, mint a király. Sietett kósza kalózként;
Habzsolva itta a vérbort és összetörte a kelyhet,
Úton-útfélen kínált csókot olcsón habzsolni szaladt. - - -
Lesz-é valaha még oly szegény és elhagyott, hogy megmérhesse és megsírassa tékozolt jussát?
Vagy leszek-e én olyan bölcs, oly szabad és erős. -
- Hogy ne számláljam és ne sajnáljam. De nem tudom, nem bírom ezt! - - -
Ilyeneken évődtem az éjen és mint aludt vér gyűlt torkomba a keserű emlék,
És oly fontos voltam magamnak akkor, mint fekélyborította sebek.
- De kihajnalodott. Az Avenue felett színjátszva hasadt egy felhő.
(Még villanyfény káprázott itt bár, és éjjeli pincér szaladt, - - -)
S hogy jött kocsim a liget felől, bolond szél rohant szembe velünk.
És sohse láttam én így a reggelt még - fáradt katonát, kínzott lyányt, friss-szemű írót.
És különös, opálos mámort kavart fel bennem az emberi szó.

- "Hajnal, - szólt egy idegen ember, - lám, véres világú a felleg.
Most vérszínnel bomlik a bimbó a világ szövetén.
Vadul jár a vetélő újra. Tán a szövőszék is recseg.
Sok fülledt télikertnek ma bezúzódik üvege,
Zárt kincsesháznak szellőzni kell már! Gurulni álom-koronáknak, - - -
Holnap tán nem is kehelyszám mérik az emberi vért,
És minden emberszív grál-kehely, ha vére az utcára hull,
És szent minden cédacsók, ha harcba hevít, vagy harcot pihentet!"

Hallgattam ez embert, ki szembe ült velem, (de nevét és arcát feledtem),
És sohase hatott ily elevenig bensőmbe az emberi szó.
- Hajnal! - gondoltam. - A liget fölött most vérszínvilágú a felhő,
És rózsaszínnel a halvány nők arca, hajszolt katonáké, friss-szavú betűvetőké.

- Ó, testvéreim, ti szegény, kényszeredett szájú leányok a hajnali kimerülésben!
Rokonaim, fáradt legények! Atyámfiai okosszemű fiúk!
Tetésen teljék ma szívem! Hadd jöjjön robogva minden! -
Ma még tán nem is kehelyszám ömlik az utcára a vér, -
Jaj, szégyenek lehetnek ma-holnap kicsiny asszony-nyavalyák! - - -

"Férfiak! szóltam halkan - és szép, éber szemükbe néztem. -
Ha netalán lesz valami, - ne feledjetek izenni nekünk is!
Mi szívünkkel bíbelődünk, mert sorsunk kis tömlöce szívünk,
Mosogatjuk könny-vízzel, díszítjük szerelemrózsák kárpitjaival, mi szegénykék.
- De egy-egy kis időre ilyenkor elköthetitek rólunk a láncot.
(Jobb minekünk rohanni rohammal, mint sírni, várni, szülni és félni.)
Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra, mint szerelemre.
S mint más, eddigi forradalomkor uszítsatok minket is barikádjaitokra megint.
- Mint fülledt szalmakazal, fölös létünk heve jó lobot vetni és hajtani csóvát,
És kisarcolt, szegény tetemünkkel majd tömjétek a sáncokat!
Férfiak! Ha netán lesz valami, - ne feledjetek izenni nekünk!"

1912

Írd meg a véleményed Kaffka Margit HAJNALI RITMUSOK című verséről!
Kaffka Margit további versei: