Keresés:

Kaffka Margit

LÓTH ASSZONYA

Én sokszor néztem hátra és előre.
Szemeim, e szörnyű szemek
Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást,
Dolgok színén visszájuk átütött, s a szón a célzat
És lovagi vért alól a lóláb kitűnt.
...Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én szegény.
Azontúl hiába takartam el már az arcom,
Hiába futottam hűs, puszta mezők felé,
Mindent láttam. Elért a tűz-eső,
És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.

Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,
páncélt adott reám, jegeset, fehéret, -
(Elvesztem volna nélküle rég.)
Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,
Tisztát, keserűt, kristálykeményet, -
Könnyeim maró savával betakart engem az ég.
Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.
Bálványként állok őrt az útfelen merőn,
S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.

Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók,
Hosszuhajú hajadonok láncfüzér-táncba.
Moáb és Hámmon jövendő anyái tán... Jöhetnek!
Elhagyott kerteim felé sietnek dalolva szegények.
A ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot,
Ahol koszorúm lehullt... De bölcsebbek tán e szűzek.
Most már én - kőszobor, - állok!
Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók.
Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában
Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.

Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!
Most másra hullnak a szent szók, és másnál vannak a percek,
S a régi, sarlós boszorkány ott úszik az égen, - a hold.
Ugyanaz a hold, ki tanúja volt,
Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,
És látta sebesült szívem és látta leplezett szívét.
...Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még, és szagosak a tavaszi kertek,
De itt kénköves essők vertek, itt minden hamu és üszök.
Mindegy! - Én magosan állok. - Majd szívemig átkövülök;
És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.

1912

Írd meg a véleményed Kaffka Margit LÓTH ASSZONYA című verséről!
Kaffka Margit további versei: