Egyszer varázslóasszony képébe jött,
"Véletlen" volt a neve.
- "Bízd rám, ideigézem! Itt terem ablakon,
kéményen át is.
És azt hiszi majd, hogy a szíve hozta. »Téged
kereslek hajnal óta« - szól.
De ha alkonyatkor jön is, ha egy órára... mégis csak a
halálod előtt.
Majd felöltöztet, mint rég, vágya szép köntöseibe, hogy
ragyogj.
Majd szűzzé csudál és ifjúvá dicsér megint szerelme.
-
Önts olajat a tűzre, asszony, és világíts a küszöböd
elé,
Mert bocsánaton és alkuváson még eladók gyönyörű
percek!"
De ülve maradtam én és rajzoltam ujjammal a porba.
- "Már készülődik az alkony, kevés az idő,
későre jár." -
Egyszer mondtam: "Várj, szerelmem, amíg orgona nyílik,
jön a nyár!"
De akkor is messze járt tőlem már a bimbós csudálkozás.
Kislány-rokolyáim friss, kartonos illata elillant régen
És két mámortalan szememre hiába borult két dús, lila
fürt...
Mindegy! Fejem körül már ősz hajak lágy glóriája
ezüstöz;
Itt ülök s elzümmögöm "utolszor a lyrán" még
magányom hegyibeszédét.
"Boldog bizony, ki már özvegyre vetkőzte, szűzzé sírta
szívét,
S ágytól-asztaltól az élettel elváltan még élni tud,
Ki már képeskönyvet rajzolt e tarka világról kicsinyült s
torz alakokkal
S alapozza, ha a bánat is (utolsó szép társa) már elhagyni
készül.
Ki - bár későn-érve s fukarul adta a csókjai fanyar
gyümölcsét
És nem állt kezéhez a lyra, - de menni idejébe tudott.
Ki leszerelvén - megértette és feloldozta sorsát és
magát,
És egyedül, egyedül mehet a halála elébe.
1911