Keresés:

Kaffka Margit

ZÁPOROS FOLYTONOS LEVÉL

Mily sokan vagytok!...
Millió kis katona gázol
Most vérködben, fagyott mocsáron, füstpernyés, fölsebzett úton,
- (A végek vad völgyein át már fújdogál a hideg szél,)
Oly kábán egy-ritmusú léptük, oly egyszínű szürke gúnyájuk!
Élet töméntelene! Durva fölösség porszeme egy-egy,
A szédült sokaságban nem kérdhetik hova, merre?
Csak mennek, bár nem értik, mi sodorja őket, - a tébolyt,
Hogy tűzhelyet, műhelyet hagyva otthoni szokást és gondot,
Járjanak dúlt faluk útján, vérködben, fagyott mocsáron
S ha kiáltanak nekik, öljenek szörnyű robajjal. -
Mert másmezű, másszavú szomszéd ugyanezt műveli vélük,
Túl akar jönni, hogy nevezze "enyém"-nek a földet,
(Bár azé örökre a föld, ki túrja s rátapad élete.)
...Nem, nem értik... Ki akarta?... Honnan jött e suta kényszer?
Hogy ember törjön így emberre föld alól lesve mint okos vad,
(Mily jó most a föld vadjának. Kímélik attul a fegyvert
És téli álmot alszik kis párjával csendes odúban.)
Nem értik... Pihenvén néznek a tűzbe és nevetik milyen egyenlők.
Most sárosan, férgesen, fázva, testvérré-fosztva így együtt,
Bár van amelyik könyvre is gondol és hajdani szép muzsikára,
De a baka is "rögényezi magát" és lidércet álmod a lángban
S mind gondol jó asszonyi szóra, meleg asszonyanyás kézre,
...Majd vitatják, kifelé tart-e már a kergült, beteg idő?
Hogy folytatná ki-ki önéltét, mit gyerekkora óta ösmer,
Ám addig szótfogad, mit tegyen, - - húnyt lélekkel megy előre,
Megadja magát, - - ez a legjobb, - - s próbál az életnek örülni.
Részvét elől becsukja szívét, egy gondja van: "Ma még élek!"
Sírtalan temet bajtársat: "Ez hűlt ki szegény ma, nem én!"
...Jaj, milliónyi közös nyomorból ki se látszik a tiéd, szerelmem.
S mily sokan vagyunk.
Millió picike asszony
Sír itthon a párja után, méri gyötrődve az időt,
Ír biztató levelet és könnyje zilálja betűjét,
Lesi a postát: "Jaj, eleven még a kéz, mely írta?"
Asztalnál egy hely üres... és torkán akad a meleg étel,
Keserűn száll özvegyi ágyba: "Mi vackon pihen a másik?"
Majd imádkozik és tervez, ó, hogy terít majd neki asztalt,
Hogy kíméli meg a gondtól, - hogy keresi mindenbe kedvét,
Sohase mond kifogást, engedve hajol szavára,
Körülte lábujjhegyen jár, hogy csenddel gyógyítsa szívét
És feledni, feledni segítsen sok vádas, iszonyú látást.
"Hozd vissza Isten! Csak őt! Ha betegen, kigyógyítom én,
Csak jöjjön, ha csonkán is,... felderítem éltét halálig,
Ha elrútítva,... nézze tükörbe, szívembe magát,
Elváltozva,... én vissza, volt-magához terelem!
Kis ajándék legyen éltem, hogy neki szenteljem ezentúl!
- Mily jók leszünk ezután; egyszerűek, békések, tűrők!
Ki akad fenn kavicson, ha hegyomlásból szabadult élve?"
- Így beszél ma minden asszony, ki gyötrődve méri az időt,
Hogy elbírhassa ép ésszel - idegen munkába roskad,
Idegen sebet iral, - hátha lát mégis az Isten?
(Ha nem rejtőz szégyenkezőn most tág ege kárpítja mögé.)
...Jaj, millió asszonyi kín közt ki se ösmerszik asszonyodé...

S mégis... csak te meg én!...
Kiáltom feléd most e zord éjszakán át,
Hogy nincs egyéb mirajtunk kívül és e-kívül nincs egyebünk!
S ha elmúlunk, - kis szemünkkel a világ húnyja be szemét...
Emlékszel?... E nyár havában, ős fórum tört kövei fölött
S az antik szűzek feredője felé kiáltoztuk egymás nevét,
Majd gyönyörű dombok lábján mondtad: "Itt harcoltak hajdan!"
...Álmodtuk-e akkor e rengést? Oly külön voltunk. Csak mi voltunk!
...Társam te, harmóniám, első jó s boldog szerelmem!
Társad én! Harmóniád! Első jó s boldog szerelmed!
Kik tapintva egymás szívét: "Egy matéria!" - szóltunk,
Kik ámulva öleltük egymást: "Szégyentelen ölelés!"
Halld életem! E mai orkán nem történik mivélünk,
Közén-esett vakeset csak, nincs értelme, oka bennünk,
Mi csak egymásnak vagyunk: becsület, élet, adósság!
- Mi próbáltuk s jó nekünk együtt bárhol a földön
S valahol mécset gyújtottunk, körültünk nyugalom zenélt.
...Tudod-e még a balkont, az olajfás kertre tekintőt?
(A szép hegyiváros kőkútja csicsergett a holdfényben alattunk.)
"Most boldog vagyok!" - ott mondtam; te tudod, hogy először mondtam.
Te szeretőn betakartál, mert hirtelen zizzent hűvös szél;
És reggelre jött a hír, menned kell, zajlik a világ,
Lavína indul, orkán zúg, delirizál az élet.
(Lásd, szó köztünk maradjon: megmondom, mért volt az egész,
Mert életemben egyszer én: "Boldog vagyok!" - ezt mondtam.)
Ám isteni gőgben örök: te, én s a mi egy-pár voltunk;
S már Isten, aki művelte, sem művelheti mássá.

Te messze, - én itt.
Most ugyanazt a holdat nézzük és egymáson pihen a szívünk,
Bár egy percünk se hasonlít, bár hetekig jön tőled a hír,
Bár gázolsz sarat és vért s a téli földbe tanyázol,
Bár sírva írok itt most s mellettem bús, üres ágyad.
Mi történhet velünk?...
Megölnek? (Ó, nyügözi e gyilkot görcsösen virrasztó szerelmem,
Ha percre ellankadnám, tán meglelné drága szíved!)
De régebben vagyunk mi egyek, - tovább is egy a mi útunk...
Tán elmossa képem az idő?... (Hogy szánnálak nélkülem téged!)
De csak egy szót kell majd szólnom, hogy szívemre ösmerjen szíved,
És visszajöjj akárhonnan Solveigod esti dalára!
- Mint pecsétet tettem szívedre magam, mint bélyeget a te karodra,
Mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a koporsó
Az igazi szeretet.

1914

Írd meg a véleményed Kaffka Margit ZÁPOROS FOLYTONOS LEVÉL című verséről!
Kaffka Margit további versei: