Keresés:

Kosztolányi Dezső

A gyászmenet jő

A gyászmenet jő, s a sötét uton
halvány ajakkal vészkürtjét fuvom.
Könny önti el vonagló képemet,
az őstalányok titka rámmered.
Kérek vigaszt, reményt állhatlanul,
s siró szavam az éjszakába fúl.

Ó társaim, tekintsetek ide!
Így távozunk majd mind a semmibe.
Ez az a seb, amelyre nincsen ír se,
ím ez az út, melytől remegve féltünk,
ezért diszítgetjük fel röpke éltünk,
hogy végre e kudarc megsemmisítse.
Egy szürke honba tér a föld fia:
nézzétek - ez a nagy tragédia,
a legsötétebb, a mindennapos,
a szürke életnek komédiája -
tekintsetek kacagva, sírva rája!
Ottan halad már a hűlt föld-lakós.
A tagja, arca, mint mienk: olyan,
de pang erébe már a vérfolyam,
amely zengette ajkát s élteté őt...
Boruljatok a föld porába, élők!
A lég remeg a zúgó harsonától,
szemedbe lobban az éjszínü fátyol,
s te gondtalan jársz-kelsz, s alig vigyázva
nézesz fel a csillámló, cifra gyászra...
Jön a menet, s nem sejted mégse, mégse,
hogy ez királyodnak megérkezése!!

Riadjatok fel hát, ti hűs kövek,
ébredj valóra, esztelen tömeg,
mely a kezeddel ennen-sírod ásod,
és mégsem érzed gyászos elmulásod.
Le, térdre, férgek, - mert jön az Enyészet,
ott leng elől győzelmi lobogója,
egy síri csontfő váza int le róla,
s őnéki harsonáz gyászos zenétek.
Ott jön virágos diadalszekéren
az elmulás cézárja vad-kevélyen.
Nehéz fogatján pöffeszkedve pompáz,
s rátok vigyorg a tömpe orru csontváz.
Halálra-ítéltek, bús emberek,
hajoljatok le és ébredjetek!
Láncot - s zúzzátok főtöket vele,
aranyhaját mindenki tépje le,
és győzzön a vezeklő gondolat,
szőrkámzsa tépje lomhaságtokat,
sirjátok vérré büszke szemgolyótok,
fulladva törjön ki az elfogódott,
karmolja rongyossá virágos arcát
a gyáva gazság, s sírjon az igazság.
Verjétek melletek s zokogjatok
szegény helóták... Jő az uratok!

Írd meg a véleményed Kosztolányi Dezső A gyászmenet jő című verséről!
Kosztolányi Dezső további versei: