A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.

Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.

S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül,
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.

Zokogva már hülő keblére fekszem,
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...


Elemzések

A vers természettudományos szempontból nézve nem tartalmaz direkt utalásokat vagy elemzéseket a mai legfrissebb felfedezésekről vagy természettudományos ismeretekről. Inkább egy lírai szerelmi vallomás, amely a nyarat és annak erejét, hatalmát dicsőíti. Az emberi érzelmek és a természet közötti kapcsolatot és kölcsönhatást fejezi ki.

Azonban a versben található "halálthozó csókjára szomjazom" és "lángóceánját képzeletbe látva, mely semmivé hamvasztja a telet" kifejezések metaforikusan utalhatnak a tűz és a természet erejére, ami megújulást és átalakulást hoz. Ezek a kifejezések is lehetőséget adnak az éghajlatváltozásról vagy az erdők tüzeiről szóló témák, vagy akár a napenergia felhasználásának tudományos fejlesztéseinek megfontolására.

Emellett a vers utal a nyár vénülésére az "őszbe váncsolódás" metaforájával, ami a természetes ciklusra utal, amikor a nyár végén következik az ősz. Ez a természeti folyamat az évszakok változását is jelzi, aminek tudományos magyarázata az Északi és Déli-sarkvidékek közötti hőmérsékletkülönbségek és a Föld keringése.

Összességében azt lehet mondani, hogy a versben a természet és az emberi érzelmek kapcsolatának ábrázolása, valamint a nyár és az ősz megjelenítése metaforikusan utalhat a mai természettudományos ismeretekre, de pontos és konkrét tudományos elemzéseket nem tartalmaz.

A verset Kosztolányi Dezső írta, a magyar századforduló egyik legkiemelkedőbb költője. Az alkotás a nyár szépségét és szerelmét mindenek felett emeli ki.

A vers kezdő soraiban Kosztolányi érzéki képekkel vezeti be az olvasót a nyár atmoszférájába. Az érzelmek erőteljes kiteljesedésével, a halál és a szerelem metaforikus közelítéseivel a költő szenvedélyét és vágyait fejezi ki.

Az átmenet a nyár és a tél között is fontos szerepet kap a versben. Kosztolányi télen várja a nyarat, és álmodva képzeli el a tűz melegét és erejét, amely az egész téli hideget legyőzi. Ez a vágyakozás és remény ábrázolása a költő életigenlésének és képzeletének megnyilvánulása.

A vers második részében a szerelmi vágyútra való utalás látható. Amikor a nyár elérkezik az őszbe, Kosztolányi az idősödő szerelem szimbólumaként ábrázolja azt a virágzó zöld lombozatot, amely hullani kezd. Ez a kép a múlandóságot és a szertelen szerelem megszilárdulását jelképezi.

A vers zárórésze a költőnek egy végső elbúcsút jelent az elhunyt nyártól. Itt érzékelhető a melankólia és a keserűség, amely a szerelem és a nyár elvesztése miatt érződik. A költőnél a szerelem már hervadóban van, és az utolsó pillanatokban sírva köszöni meg az eltávozó időszakot.

A versben jelen van a romantika hangulata és a lírai költészet jellegzetességei. A természeti elemek, a szerelem, a múlandóság és az érzelmek kifejezése mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalomban gyakran megjelenő témák.

Kosztolányi Dezső A nyár című versében tehát az érzékekkel és szenvedéllyel festi meg a nyár és a szerelem szépségét, miközben ábrázolja az emberi érzelmeket, a vágyakozást, és a múlandóságot. A vers számos irodalmi összekapcsolást és párhuzamot kínál más költők és irodalmi alkotások között, amelyekben ugyanezek a témák és képek visszaköszönnek.

Kosztolányi Dezső "A nyár" című versét teológiai szempontból is elemzhetjük. A versben megjelenő képek és szimbólumok segítségével megérthetjük azt a bibliai és teológiai tartalmat, amit Kosztolányi ábrázol.

A vers kezdetén először is megjelenik a szerelmi motívum. A költő nagy fényérzetet és vágyakozást fejez ki az évszak iránt. Ez a szerelmi vágynak bibliai szimbóluma lehet, ami az emberi vágyakozást Isten iránt jelképezi. Az égés, valamint a halálthozó csók szimbólumai pedig arra utalhatnak, hogy az emberi vágy a szépség és az élet egységére csak Istenben teljesedhet ki.

A második versszakban a költő a téli időszakot jelképezi. A tűz képzete itt is megjelenik, de most már olyan szerepet kap, amely a hideg elűzését jelenti. Ez a tűz lehet a Szentlélek szimbóluma, amely élettel és melegséggel tölti meg a lényünket, és elűzi a hidegséget és a sötétséget.

A harmadik versszakban az ősz jelenik meg, mint a téli hideg közeledtének jelképe. Az "önösségből" történő megfakulás, az öregedés, a hervadás metaforája lehet mindannak, ami az emberi életben és világban elűzhetetlenül múlandó és múló. Itt azonban még mindig megmarad a költő szerelme az ősz iránt, a változást és az elmúlást elfogadva.

A vers befejező sorai pedig azt mutatják, hogy a költő az időszerűség és a halál ellenére is tartósan szereti a nyarat (az egész életérzést, az élet látható és láthatatlan dolgait). Ez azt jelzi, hogy a költő a teológiai szempontból a hit erejének a fontosságát hangsúlyozza, hogy ez ad erőt és kitartást az élet nehézségeiben.

A bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjai is megérthetőek ebben a versben. A bibliatudomány munkatársai a Bibliában megfelelő hasonlóságokat keresnének a költő képei és a bibliai szimbólumok között. A patrisztika gondolkodói, akik a korai keresztény gondolkodást képviselik, talán a lélek erőinek az élet és létadalék megtartására való koncentrációját látnák ebben a versben. A skolasztika képviselői pedig részletes összekapcsolásokat keresnének a versben található fogalmak között, és az elemezhető megjegyzések és érvek gazdag hálózatát építenék fel.