Így senki sem sírt, ahogy én sírok most.
A
téli éjbe magam siratom.
Gyertyát ide! A vajudó pityergést
hadd
lássam elsápadni ajkamon.
Gyertyát! Tüzet! Sok-sok halotti lángot!
Ragyogjon
az éj gyémánt-derütől,
és bámuló, üres üveg-szemével
nézzen
rám a tükör.
Úszó alak, szegény árnyékbarátom,
a
mély tükör titokzatos taván,
most eltemetlek, mostan elsiratlak.
Ne
félj, ne félj. Ne légy oly halavány.
Hisz úgy sincs semmid. Csak pár halk szavad volt,
elszállt
az is ezüstös éjeken.
Nem hallanak. Nem látnak. Nem szeretnek.
Magam
se szeretem.
Tükör visszfénye voltál, álmok árnya,
hogy
is, hogy is kerülhettél ide?
Fáradt kezem lassú mozdulatától
még
meg se billen a tükör vize.
Beszélj, ki csókolt? Senki. Mondd, ki értett?
Mindenkinek
örökre idegen,
még rám is ismeretlenül meredsz most,
bámullak
hidegen.
Magamnak árnya, jaj, de megsiratlak.
Nézlek
sokáig, fázva, reszketőn.
Sötét hajam te, - csókoló piros szám -
magam
húzom rátok a szemfedőm.
Dacos nyakam, - kemény, fiatal vállam -
isten
veled - búcsúzzunk csendesen, -
szegény karom - szegény fiatalságom -
szegény,
szegény szemem.