Kosztolányi Dezső Az alkonyathoz című versét irodalomtudományi szempontból elemezve, több lehetséges összefüggést lehet felfedezni mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalom területén.
Elsőként érdemes megvizsgálni a vers hangulatát és témáját. Az alkonyatot és a vele járó árnyékos, homályos hangulatot a költő intim, érzelmes hangon szólva jeleníti meg. A vers lírai beszélője egyfajta nostalgikus vággyal szól az alkonyatnak, amelyben megtalálja a szívét is megremegtető bús borongást. Ez az érzés a költő szívétől az olvasóba is átjut, aki maga is átéli a vers hangulatát.
A versben megjelenő képek és metaforák a szerző képzeletének köszönhetőek. Az alkonyat a szellemként jelenik meg, amely hozzájárul a szívünk álmaikhoz. Ez a motívum és ábrázolásmód egyfajta romantikus hatást kelt, ami nemzetközi irodalmi hagyományokkal összekapcsolható. A romantika egyik fő jellemzője az érzelem és az intuíció kiemelése, valamint a természeti elemek metaforikus megjelenítése, amit Kosztolányi is felhasznál a versben. Az alkonyatot mint szellemet érzékszerveink hallható és színházhatóvá teszik.
A vers második versszaka a képzeletbeli képet folytatja. Az alkonyat lassan teríti szerteszét az éj szagos, kék szőnyegét, amelyen a kiégett, fáradt, beteg virágokat védelmezi. Ez az ábrázolás az érzékek bevonására törekszik, hogy a hangulatot teljesebbé tegye. Emellett a szín- és érzelmi kontraszt is hangsúlyos, hiszen a kék szőnyeg és az éj szimbólumai a bánat, a melankólia és a védelem érzetét keltik.
A vers harmadik versszaka az alkonyat boncolgatásával folytatódik. Az alkonyat megjelenik emberi formában, mint egy nő, aki láthatatlanul jelenik meg a harmatos mezőn. A sötét hajában található láthatatlan szikra pedig a fényt szimbolizálja, amely újra fellobban, majd árnyak formájában hullik. Ez a képzeletbeli kép a személyes és a természeti motívumok kombinálásával megidézi az alkonyat misztikus, változékony jellegét, ami az irodalomban is gyakran jelenik meg.
A negyedik versszakban a beszélő fájdalmát és nyugtalan éjszakai alvását említi. Az alkonyat itt fátyolba burkolja az arcát, és a beszélő fájdalmától eltűnik. Ezt a motívumot a költő arra használja, hogy a költői líra segítségével a saját érzelmeit, fájdalmait fejezze ki.
Az utolsó versszakban a beszélő a csendes karjait és a égszínű fátylat említi, amelyek által lecsókolja égő szemét. Ez a képzeletbeli kép a gyengédséget, az elfogadást és a feltétel nélküli szeretetet szimbolizálja. Az alkonyatnak a költővel való kapcsolata itt virágozik ki, és a szenvedést véget érő csenddel hozza összefüggésbe.
Összességében Kosztolányi Dezső Az alkonyathoz című versét magyar és nemzetközi irodalmi összefüggésekkel is kapcsolhatjuk össze. A romantika hatásai mellett az alkonyat misztikus, szimbolikus megjelenítése és a természeti motívumok használata olyan elemek, amelyek sok más költőnél, írónál is jól ismertek. A versben megjelenő érzelmek univerzálisak és mindenki számára emészthetőek, amely az emberi létet és tapasztalatokat kiemeli általános művészeti hagyományok közé.