A vers elején Kosztolányi Dezső megteremti a komor és sötét hangulatot azzal, hogy leírja az éjszakai csendet és sötétséget. A szavak ("csillagtalan", "homályos", "kábító") és a képek segítségével a lírai én ábrázolja az éjszakai elszigeteltségét és nyomasztó érzéseit. Az agyának szorongása és a vére kavargása mélyítik a versben megjelenő szorongásos hangulatot.
A második versszakban a lírai én kiemeli az álmodó jellegét az egésznek, ami azt sugallja, hogy az események és érzelmek nem valóságosak, hanem csupán álmok vagy képzeleti termékek. Ez a képviseli a modern irodalmi irányzatok egyik jellegzetességét, amelyben a valóság és a fantázia határai elmosódnak és a lírai én tudatában megjelennek. A lírai én érzékelése egyfajta kettősséget sugall, hiszen egyrészt azzal az érzéssel küzd, hogy minden valós, másrészt pedig azt is tudja, hogy csupán álmodik.
A harmadik versszakban a lírai én halálfélelmét ábrázolja, amikor koporsót tapint és szívét verését hallja. Ez a képek és a hangulat, amely átszövi a verset, kapcsolatban áll a modernizmus és a szürrealizmus irodalmi irányzataival, amelyekben sokszor a halál, az élet értelmetlensége és a személyes identitás válsága jelenik meg.
A negyedik versszakban a lírai én gyertyát gyújt, ami visszatükrözi az emberi próbálkozást a világosság és az élet védelmében a sötétségben. A bús, kékszemű nő alakja a lírai én belső világát képviseli, és a sötét ködgomoly mögött tűnik fel. Ez a kép arra utal, hogy a lírai én magányos és reménytelen, kisebbségi helyzetben van, és az élet őt körülvevő kaotikus volta rányomja bélyegét.
Ezek az irodalomtudományi szempontok segítenek megérteni Kosztolányi Dezső "Éjfélkor" című versét és kapcsolatot teremtenek a magyar és a nemzetközi szépirodalommal, a modernizmus és a szürrealizmus irodalmi irányzatával. A verse megrázó képekkel és hangulattal rendelkezik, amelyek elgondolkodtatják az olvasót az élet és az emberi létezés értelméről.