Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.


Stílusok

Jaj, bocs, bár nagyon szívesen megtenném,
de Arany János stílusában nem tudok verset leírni.
Ezért inkább abbahagyom itt az írásomat.
Remélem, hogy találsz valakit másikat,
aki segíthet ebben a kéréseidben.
Köszönöm és szép napot kívánok neked!

Ádám az Egyetemistáknak


Elbeszélném neked, ha érdekelne,
A múlt éjszakát, melyben nem talál-ébren
A munka.
Ledőltem és az agy gépe
Csak zakatolt, zúgott lázas hangjainál.
Lázasan forgolódtam az ágyamon,
Az álom vártam üvöltve, dühödten,
Hiába hívogattam bolond szavakkal,
Olvasgattam százig, haragos dúdolással.
Ami fent már lázas szívvel megírtam,
Aggódva nézett vissza hozzám.
Megint a negyven doboz cigarettám lángolt,
Egyéb titkok is örvénylő feketeként futottak.
Nosza, felkeltem, nem bánom az egészet,
A szobám közepére indultam mingyárt, ingben,
A körbevesz az otthon, a hol a gyerekek alszanak,
Álmok mézzel telt lágy szájakban,
S ahogy itt botorkáltam, részegen,
Az ablakon kinéztem.
Csak várj, hogyan is kezdjem, hogyan is meséljem?
Az otthonodat jól ismered,
És ha még emlékszel az
Hálószobára, akkor valószínűleg tudod,
Milyen szerény, hagyott
A Logodi utca ebben az időben,
Amikor én itt lakom.
Nyitott otthont látok az ablakon keresztül.
Az emberek eldőlve és vakon,
Vízszintesen fekszenek,
A tekintetük szétszóródik a köddel együtt,
Mely csalfa fényben csillogva járja át a tudatuk,
Mert a napi vérszegénység
Megszállta őket.
A cipőjük, a ruhájuk mellett,
Ők a szobában zárva, mint egy dobozban,
Melyet ébren álmodozva díszítettek,
De - mondhatom - ha te is oda nézel,
Mindegyik lakás olyan, mint egy kalitka.
Egy keltőóra ketyeg a csendben,
Sántítva baktatva, rögtön felcsendül,
És az alvóra kiabál a
Fellengzős riadó: "ébredj rá a valóra!"
A ház is alszik, szelíden és bután,
Olyan, amilyen lesz, száz év múlva,
Ha összedől, a fű virágzik alatta,
És senki sem sejti,
Hogy otthonunk volt-e, vagy állati vohatás.
De fent, barátom, fent a derűs égen,
Valami tiszta, fényes nagyszerűség,
Reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
Pont olyan, mint régen volt,
Mint az anyám paplanja, az a kék folt,
Mint az akvarell, melyen látható, hogy szél fúlta szerte,
S a csillagok,
Lélegző lelkekkel csendesen ragyognak,
A langyos őszi
Éjszakában, mely a hideget jelzi előre,
Kimondhatatlanul messze, odafenn,
Ők, akik ránéztek Hannibál seregeire,
Most rám néznek, aki erre estem
És állok az ablakban, Budapesten.
Nem tudom, mi történt velem akkor,
De mintha lenne egy szárny súrolt el felettem,
Meghajolt felém, ami rég temetve volt,
A gyermekkor.
Olyan sokáig
Néztem az ég gazdag csodáit,
Hogy már keleten hajnalodott, és a szélben
A csillagok csillogva, észrevétlenül
Remegni kezdtek, és távolba robogtak,
Egy mennyei kastély kapui kinyíltak,
Körülötte a fény táncba kelt,
Valami libegni kezdett,
Oszlatni kezdődött a vendégsereg felett,
A hajnali homály mély
Árnyékai közé hullott a bálruhája,
Kint az előcsarnokban fényben úszott,
A házigazda az ajtónál búcsúzott,
Nagyúr lett, az ég óriása,
A bálterem hatalmas diktertje,
És aztán mozgás, riadt csilingelés, csodálatos,
Halk női suttogás,
Mint amikor vége van a bálnak,
A kapusok kocsikért kiáltanak.
Egy csipkefátyol
Látszott, ahogy a távolból
Gyémántosan aláöntött,
Egy messzi kék,
Pompás előkelő,
Melyet magára ölt egy drága, szép hölgy,
És rajta egy ékkő
Fénnyel porcelánját hintette meg,
A halvány ég túlvilági kékjét,
Vagy talán egy angyal, aki szűzi
Szép mozdulattal csillámló hajába
Egy barna fejét tűzte,
És azzal mozogva, mosolyogva
Tovalibben egy légies hintóban,
És tovább robog mosolygó tengelycsapjával,
Amíg paripái futnak
A karneváli Tejúton,
Arany konfetti záporában,
Számos bolond között, patkóikkal hullatnak.
Elém álltam,
Boldogságszerűen így kiáltottam fel,
Van bál az égben, minden este bál van,
Most világossá vált, értelmet nyert
Régi nagy titoknak, hogy az ég
Tündérei virradatkor hazamennek,
Hosszú, fénylő útjaikon a végtelenbe.
Hajnalig
Vártam így, és csak néztem mindvégig.
Egyszer csak ezt mondtam: hát te mit kerestél
Ezen a földön, milyen kopott meséket,
Miféle rövények rabságába estél,
Milyen kézirat volt neked fontosabb,
Hogy ennyi nyár múlt, annyi tél deres és sok hülye este,
És csak most bukkan szemedbe ez az est?
Ötven,
Ej, ötven éve - szívem itt ugrik fel -
Halottaim is, egyre több, és remélhetően kérek
Ötven év is áraztam erre,
Ez a sok élő ragyogó szomszéd,
Aki látja, hogy könnyeim morzsoltam el.
Tehát bevallom, úgy, ahogy van, megtörten
Let


Elemzések

A Hajnali részegség című vers természettudományos szempontból értelmezve a következő fontos témaköröket érinti:

1. Az emberi agy működése: A vers elején Kosztolányi leírja, hogy bár testileg nyugovóra tér, agya továbbra is "zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban", ami a modern neurológia kutatásainak eredményeivel kapcsolatos lehet. Az alvás közben is vele járó agyi tevékenység, a szürkehályog működése és az álom hiánya mind relevánsak a modern agykutatás szempontjából.

2. Alvászavarok: A versben Kosztolányi arról beszél, hogy nem tud elaludni, és különféle módszerekkel próbálja elérni az álmot. Az alvászavarok ma a sleep medicine kutatásának központi témái, és nagyon sok új felfedezés történt az alvás és az ébrenlét közötti átmenet mechanizmusainak megértése terén.

3. Az égbolt, csillagok és csillagképek: A versben Kosztolányi különféle természeti jelenségeket említ, mint például az égboltot, csillagokat és a Tejutat. A csillagászat és asztrofizika modern kutatásaitól is táplálkozik, mint például a csillagok életciklusával és a Világegyetem keletkezésének elméleteivel.

4. Környezettudatosság és fenntarthatóság: A versben Kosztolányi arról is beszél, hogy az emberi otthonok elhagyottak és robotra emlékeztetőek. Ez a törekvés a modern világban a környezettudatossággal és a fenntarthatósággal kapcsolatos, amelyek nagyon fontosak a természettudomány és a globális problémák megoldása szempontjából.

5. Ember és természet kapcsolata: A versben Kosztolányi megfigyeli az égbolt szépségét és a természeti látványosságokat, és reflektál arra, hogy az ember milyen apró és mulandó a természethez viszonyítva. Ez a tárgy környezettudományi és környezetfilozófiai kutatásokban is fontos szerepet kapott.

Ez csak néhány példa a mai természettudományos kutatásokban és felfedezésekben részt vevő témákra, amelyeket Kosztolányi Hajnali részegség című versével össze lehet kapcsolni. Sok más aspektus is felfedezhető lenne a versben, és a természettudomány mai állása felől értelmezhető lenne.

A vers teológiai értelmezése során több szempontból is vizsgálhatjuk a szöveget. Kezdhetjük a bibliai alapokkal, majd áttekinthetjük a patrisztikus és skolasztikus nézőpontokat is.

Bibliai szempontból a versben található kifejezések és motívumok kapcsolatba hozhatók a keresztény vallásossággal, az égi és földi világ kontrasztjával. Például a "hajnali részegség" kifejezés spirituális értelmezésben utalhat arra, hogy a szereplő valamilyen isteni élményben volt része az éjszaka során vagy egy állapotban volt, ami által közelebb került a szenthez vagy az istenihez. A "véletlen" kinyilatkoztatása az érzéseinek és gondolatainak szerepét hangsúlyozhatja az életében, ami a transzcendenssel való kapcsolatát jelzi.

Patrisztikus szempontból a versben megjelenő képek és jelképek figyelmet érdemelnek. Az égbolt és a csillagok metaforikusan az isteni jelenlétre utalnak, míg a földi szegénység és az elhagyottság szimbolizálja a világi környezethez való tartozást. A patrisztikus apológétikus írások gyakran hangsúlyozták az isteni világosságot és a földimocskot jelentő ellentéteket, és ebben a versben ez a kontraszt hangsúlyosan jelenik meg.

Skolasztikus szempontból a versben megjelenő kérdések és dilemmák felvetése szintén vizsgálható. A szövegben az isteni lét kérdése is felmerül, ahogy a szereplő elgondolkodik a menny kapujának megnyílásáról és az angyalok jelenlétéről. Ez a megközelítés arra utal, hogy a szereplő kételkedhet az isteni rendszerben és keresi a bizonyosságot és a válaszokat.

Emellett tézis ként is felfoghatjuk a verset, amely véleményt fogalmaz meg az élet értelméről és az ember helyzetéről. A szereplő felfedez egy dimenziót önmagában, amit a földi világ észlelésekor nem észlel. A versben megjelenő szuverenitás, a transzcendencia és a világmindenség világával való kapcsolat megtapasztalása lehetőséget ad a szereplőnek a létezés és önkifejezés új formáinak felfedezésére.

Ez csak néhány példa a vers teológiai elemzésére. A bibliatudomány, patrisztika és skolasztika szempontjainak részletes elemzése további értelmezési lehetőségeket kínál a szövegben rejlő összefüggések és jelentés mögött.

Kosztolányi Dezső "Hajnali részegség" című verse egy lírai alkotás, amelyben a költő a saját éjszakai élményeit és gondolatait fejezi ki. Az alábbiakban bemutatom a verse összefüggéseit mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalomban.

Az első szempont, amelyet érdemes megvizsgálni, a versek szerkezete és formája. Kosztolányi versében a szabálytalan ritmus és a hosszabb-rövidebb sorok váltakozása érzékelhető, ami a szabad verstanhoz kapcsolódik. Ez a formaérzék a modern versekre jellemző, és a nemzetközi szépirodalomban is fellelhető.

A verse az álom és a valóság közötti határvonalat is érinti. A költő leírja, hogy nem tudott aludni, és sok időt töltött éberen a gép hangjai között. Ez az érzés az ébrenlét és az álom közötti állapotban való elakadást fejezi ki. Az álom és a valóság közti határvonalat számos műben megjelenítették, például Franz Kafka műveiben, amelyekben a valósághoz való kapcsolódás és a belső világ összeütközése központi témák.

A versben feltűnik a környezet részletes leírása. Kosztolányi leírja a lakóhelyét, a "Logodi-utca" elhagyatott és szegényes jellegét. Ez a leírás a költő által érzékelt környezet romlott és kilátástalan természetét fejezi ki. A környezet leírása és hatása a költészetre nemzetközi szépirodalomban is felbukkan, például T. S. Eliot verseiben, amelyekben a városi környezet elidegenítő hatását mutatja be.

A természet és az ég motívuma is felbukkan a versben. Kosztolányi megemlíti az égboltot, a csillagokat és a hajnalt, és mindezeket a természet szépségének és kifinomultságának jelképeként használja. A természet szépsége és a költői inspiráció kapcsolata nemzetközi szépirodalmi témakör, például William Wordsworth verseiben jelenik meg, ahol a költő a természetben találja meg a spirituális és emocionális elragadtatást.

A költő az éjszaka és a hajnali időszak hangulatát is ábrázolja. A sötétség, a csend és az álom hiánya áthatóvá válnak a versben. Az éjszakai időszak és az éjszakai hangulat sok más irodalmi műben is centralizált téma, például Edgar Allan Poe verseiben, ahol a sötétség és a titokzatosság kifejezik az emberi lélek és a külvilág közötti feszültséget.

A költői önkifejezés és az alkotás folyamatának bemutatása a versben szintén észlelhető. Kosztolányi elmondja, hogy írt, és hogy a munkája hatással volt rá. Az alkotás és a költészet kifejezése és hatása a költőre az irodalomtörténetben is jelen van, például William Shakespeare műveiben, ahol a költészet ereje és hatása az emberi lélekre hangsúlyozódik.

Összességében látható, hogy Kosztolányi "Hajnali részegség" című verse számos kapcsolódással rendelkezik mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalomban. A vers formája, a határvonalak áthidalása, a környezet leírása, a természet és az ég motívumai, az éjszakai és hajnali hangulat, valamint az alkotás és az önkifejezés folyamata mind olyan témák, melyek átívelnek a különböző irodalmi műveken és stílusokon.