1

Ó lámpafény, oly szép vagy, méla, halvány,
mint a beteg ajkán a bús mosoly,
te vagy, aki a napnak alkonyatján
fáradt szivünkre balzsamot hozol.

Már mint gyerek csodáltam, lám a lámpa,
s bámész szemekkel néztem ott alant,
amint a vén bronzcsésze a szobánkba
szétszórta a rózsás, szelíd aranyt.

Mindíg szerettem, mindíg véle nőttem,
később vad éjeken égett előttem,
hogy küszködtem a csillagokra én.

Most tört a lámpám s nincs lámpafény.
Isten-kísértő, vágyvillámos éjjel
járok kihült lámpával, tört cseréppel.

2

Te vagy napom, nagy sárga lámpa,
     te vagy mezőm, rideg szoba -
S oly jó e lámpafényes árnyba!

Az én párnám a szürke asztal,
     a fegyverem csupán a toll,
csak a sötét betű vigasztal.

Az elmulással így tusakszom,
     kezembe gyorsan jár a toll,
s a lámpafénybe bámul arcom...

3

A zöld mezők selymére félve hágok,
     mint úri szőnyegekre a paraszt,
künn a mezőkön fojtogat egy átok.

Benn várom az örök virágtavaszt,
     és dolgozom rajt, mint a pók a hálón
százszor kötözve és bogozva azt.

Itt meglep egy halk és mélységes álom,
     felém csilingel millió virág,
s én vérszegény, kövér kelyhük csodálom,

az éj gomolygó, szürke árnyin át,
     amíg bezárom csendesen az ajtóm,
a lámpafény dobálja fénynyilát.

Fáradt fejem fehér párnámra hajtom,
     dalt hallok a mély csendességen át,
s míg véres ködbe meghal künn az alkony,
     kinyílanak a sápadt nympheák.

4

Az est leszáll. Fáradt szivem beteg.
És egyre jobban halványul a lámpa,
erőlködő szemem tággá mered.

Haldoklik-e az öblös csésze lángja?
Az ég sötét, dalol a fuvalom,
kábult szemem a fényt már meg se látja.

A többiek szavát se hallhatom.
Olyan a lámpa, mint egy bús kisértet,
mint egy fehér árnyékfolt a falon.

Nem látok. Ők olvasnak, rám se néznek,
hajszolja őket a tüzes robot,
s azt mondja mind, a lámpa nem setétebb.

A szívem egyre halkabban dobog,
s sírok, mint hogyha minden összedűlne,
pedig csak a lelkem vet véglobot.

Nem látok. Éjpalástba jő a vég.
Kihúnyt szemekkel nézek majd az űrbe,
ajkam, szemem kinyíl... S a lámpa ég.


Stílusok

Lámpasejben

Ónaphoz méltó réstelen, szép fény,
Bús mosoly arcánang bágyadt lámpafény.
Te balsámot hozol fáradt szívünkre,
Alkonyatkor, mikor a nap elmerül.

Mint gyerek, a lámpát vártam én régen,
Ragyogását bámulva ott odalenn.
A vén bronzcsésze, mely szétárasztotta
Szoba rózsás, szelíd, aranyszínét.

Mindig szerettem, mindig vele élt-em,
Vad éjeken keresve a csillagéget.
De most a lámpám hamuvá porladt,
Hűvös éjszakákon válok kárvával.

Nap, te vagy erőm, nagy sárga fény,
Mezőm és rideg szobám villogása.
Mily jó a lámpafényben árnyékot lelni,
Fekete asztal a párnám, kemény.

Csak tollam a fegyverem, sötét betűk
Vigasztalnak a múlás fojtó réteken.
A lámpafénybe merülve bámulok,
Tusakodok s az éjjeli sötétbe csak sóhajtok.

A zöld mezőkre az átok fojtogat,
Úri szőnyegeken járok, mint paraszt.
Az örök tavaszra vágyakozom itt bent,
Fonok, kötök, mint a pók selyem hálójában.

Mégis megérkezik a csendes álom,
Millió virág csilingelve körülöttem,
Vértezetlen, kövér kelékek iránt
Csodálódva nézek át a szürke éjszakán.

Becsukom csendben ajtómat,
A lámpafény fényíve ugrál körülöttem.
Fehér párnámra hajtom fáradt fejem,
Dalok szólnak bele a mély csendességbe.

A véres alkony elnyel, sárguló ködben,
Nyílnak a sápadt liliomok is újra.
A lelkem elhagy, csak egy finom lobbanás marad,
Ahogy az éj beburkol.

Este leszáll, beteg fáradt szívem.
A lámpa halványul, fénye alig látható.
Erőlködő szemem felnyílik, de látásom nem lesz.
A lámpa lángja megkérdőjeleződik?

Az ég sötét, a szél dalolva fúj.
Nem hallom a többieket.
A lámpa, mint egy bús kisértet,
Felettünk a falon fehér árnyékot terít.

Látásom megszűnt, mások rám sem néznek,
Őket sürgeti az égő munka, robot.
Mindenki azt mondja, a lámpa nem sötétebb.
Szívem csendesen dobban, sírok, összedől minden.

Az éj palástot ölt, a vége könyvet ír,
Rémekkel, aki az űrbe merevít.
Nyílik a szemből ajak, a lámpa lobban.

Ó lámpafény, oly szép vagy, halvány, méla,
köde a bús mosoly tűzéivel
te hozol balzsamot, mikor alkonyatán
szívünk mélyébe csöppensz iszonyatot.

Gyermekkorom óta tűnődtem, lámpa,
s merengve néztem odalent az olajos lángot,
mely bronzcsészét ágzó szobánkba aranyossá varázsol,
rózsaszín és szelíd, finom sugarakba szórva.

Szerettem mindig, vele nőttem,
feldúlva-vadul éjekben fejünket letéve
a csillagos magasba kapaszkodva.

Most megszakadt, nincs lámpafényem,
vágyvillám, Isten-vette félhomályban
kószálok, törött lámpával, szerteszét zúzódva.

Te vagy a Napom, széles sárga lámpám,
mezőm, hideg szoba - jelszó: jövőm a lámpafénybe.

Párnám: asztalnal, feloldozásom: toll,
húrom csak a fekete betű sora - vigasztalás.

Az elmúlásban vívódva
tollamat gyorsan imbolygó kezemen hajtva
arcba nézek a lámpafény gyújtogató werblije mögött...

A zöld mezőbe félve lépdelve,
ahogyan a paraszt az úri terítőre,
ódáz az éj, elátkozott mezőt ölelget.

Bent várom a végtelen tavaszt,
és elmerülök, mint pókhálón kúsztatott,
szorult görcsbe igazgatás és bontogatás közepette.

Itt megcsap az álmosság, halk és mély,
virágszósz néma csilingeléssel hozzám,
vérszegényen kilépve a kövér kelyhek gyönyörét szemlélem,

a szürke, szmovevő éji árny-hullsután
közben sétahagyom egy csendes ajtó mögött
a lámpafény hullámosan köríti sugaracskáival.

Fehér párnámnak bársonyára hajtom fáradt fejemet,
dalra szenderülve át a csend mélységén,
s míg a vérködös alkony elhal a kinti ködbe,

déli virágrózsa nyílik felém.

Az este leszáll. Lankad szívem beteg.
Túlszũkül a lámpa, egy monoton folt,
átszűrve szemem némi fény cilletáját.

Elhalálozhat végre a márvány bronz-kupola árnyéka?
Az ég sötét, fülem margóját markolva
arcom egyértelműen nem látja a fényt.

Mások szavát úgysem halhatom.
Szellemed táncol, szomorú szellemvontatás,
mind csak azt mondja, hogy a lámpa nem setétebb.

Szívemből tompább akaratom dobog,
sírok, mintha minden roskadozna,
vigyorgok, mert ezt csak lelkem hányja.

Nem látok. Éj tűnik a végre,
fekete szemekkel bámulok az űrbe,
ajkam, szemem nyelve... S a lámpa zúg.


Elemzések

A versben található természettel kapcsolatos elemek között találhatóak olyan tulajdonságok, amelyek a mai természettudományos felfedezésekkel összefüggésbe hozhatóak.

Az első versszakban a lámpafényt a nap alkonyatjához hasonlítják, ami arra utalhat, hogy a Napnak és a természet fényforrásainak ismerete fontos eleme a természettudománynak. Emellett a "beteg ajkán a bús mosoly" metafora az emberi test, konkrétan az ajkak kapcsán utalhat a modern orvoslás és az anatómiai ismeretek előrehaladására.

A második versszakban a lámpa által létrehozott árnyékra utalnak, amelyre a szerző úgy tekint, mint egy vigasztaló sötét betűs világra. Ez a felismerés kapcsolódhat a modern világítástechnikához, amely lehetőséget nyújt az árnyékkeltésre és a különböző fényhatások létrehozására.

A harmadik versszak a természeti elemekre helyezi a hangsúlyt, mint például a zöld mezők és a virágok. Az itt leírtak az ökológia és a botanika területére utalhatnak, illetve a növények biológiai tulajdonságaira és környezeti hatásaira.

Az utolsó versszakban a lámpa lángja kerül bemutatásra, amely az első sorban beteg lángként jelenik meg. Ez a jelenség arra utalhat, hogy a szerző tisztában van azzal, hogy a lámpa égése korlátozott idővel rendelkezik, és ez komoly hatással van a hangulatára és a látására. Ezzel a részlettel érinti a lámpa technológiai környezetét, és felveti a fényforrások fenntarthatóságára vonatkozó kérdéseket.

Összességében a vers a természet, a fény és a technológia kapcsolatára utal, amely általánosságban a természettudomány területét érinti. Bár a konkrét tudományos felfedezésekhez nem kapcsolódik közvetlenül, mégis felveti olyan témákat, amelyek a mai természettudományos kutatásokkal összefüggésbe hozhatóak.

A vers teológiai elemzése során figyelembe kell vennünk a biblicalitikus, patrisztikus és skolasztikus nézőpontokat is.

A biblicalitikus megközelítés szerint a lámpa és a lámpafény jelképesen a világosságot, a jóra és az Istent szimbolizálja. Az első részben a lámpafényt egy beteg ajkának bús mosolyához hasonlítják, ez pedig egyfajta reménységet és gyógyulást hordoz magában. A második részben pedig a lámpafényes árnyékban talál vigaszt és biztonságot a költő, ami isteni gondoskodást és védelmet jelent számára. Az utolsó részben a lámpa halványulása és a vele való közelgő végzet annak a szimbóluma, hogy a világi dolgok múlandóak és az embernek a lelkét kell az öröklétre koncentrálnia.

A patrisztikus megközelítésből szemlélve a lámpafény képe az isteni igazságra és bölcsességre utal. A lámpa az emberi tudást és az isteni fényt jelképezi. A második részben a lámpafény hozzájárul a költő alkotói munkájához és megvilágítja az éjszakát, ami az isteni inspirációra utal. Az utolsó részben a lámpa halványulása és a sötétbe borulás azt jelzi, hogy az emberi értelem és tudás korlátozott, és csak az isteni világosság révén ismerhető meg a teljes igazság.

A skolasztikus megközelítés szerint a lámpafény az értelemre és az intellektusra utal. Az első részben a lámpa megjeleníti a gyerekkori csodálatot és az érdeklődést a világ és az isteni lények iránt. A lámpafényes árnyékban a költő értelmi munkájára utal, amikor a tollával ír. Az utolsó részben a lámpa halványulása és a személyes értelem elvesztése arra utal, hogy az emberi értelem korlátozott és alkalmanként hiába próbálunk megérteni dolgokat.

Más nézőpontból szemlélve a versben a lámpafény mint a remény, gyógyulás és vigasztalás jelképe jelenik meg. Az első részben a lámpafény betegségben és búban lévő ajakra való hasonlítása hangsúlyozza, hogy az isteni fény segítséget nyújt a nehezebb időkben. A második részben pedig a lámpafény megnyugtat és vigaszt nyújt a költőnek, ami az emberi lélek és Isten közötti kapcsolatot mutatja meg. Az utolsó részben a lámpa halványulása és a végzet közeledése arra utal, hogy mindennek van vége, de az élettől való elválás sem feltétlenül jár teljes sötétséggel és reménytelenséggel.

A vers Kosztolányi Dezső "Lámpafény" című alkotása, amely kiemelkedően fontos darabja a magyar modernizmusnak. Az alábbi elemzésben a vers irodalomtudományi szempontból való értelmezésére és összefüggéseire fogok fókuszálni mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalom terén.

Az első és legfontosabb szempont az alkotás nyelvi és stiláris sajátosságainak elemzése. Kosztolányi Dezső nagy mester a szavaknak és a képeknek a felidézésében. A versben fellelhető költői képek, mint például "a beteg ajkán a bús mosoly" vagy "a rózsás, szelíd arany" segítenek a hangulat kifejezésében és az érzelmek átadásában. Az író használja az ellentéteket is a szépség és a romlás között, például a lámpafény világossága és a tört cserép sötétje között, hogy kiemelje az elmulás és a változás témáját.

A vers témája és motívumai a magány, az elszigeteltség és a halál. Ezek a témák általánosak és mindenki számára érthetőek, ezért az alkotás humanisztikus megközelítésének is tekinthetők. A versek egymástól függetlenül is értelmezhetők, de a verscyklus egészében látható, hogy az első vers a szépség, az álmok és a vágyakozás állapotát írja le, míg a második vers már a valóságba való visszáját írja le, ahol a szerző a magányt és az elszigeteltséget éli át. A harmadik és negyedik vers pedig a halál közeledtét, a kilátástalanságot és a félelmet jeleníti meg.

A vers magyar szépirodalmi hagyományhoz kapcsolódik, ahol a romantikus érzékenység, az elvont gondolkodás és az érzelmi mélység jelen van. Kosztolányi Dezső az alkotásaiban hagyományos formákat használ, mint például a rímen alapuló versszerkezetet. Ugyanakkor a modern jellegű expresszionista elemek és a szürrealista hatások is fellelhetők, például a váratlan képek, a misztikus hangulat és a képzelt tárgyak használata.

A nemzetközi szépirodalom terén Kosztolányi Dezső művei sok hasonlóságot mutatnak a modernista irányzattal. Az alkotásaiban megjelenik a belső gondolkodásra és érzésekre összpontosító lírai hangvétel, amely a modernista irodalom egyik alapjellemzője. Például a verseiben fellelhető önreflexió és az én-központú kifejezésmód, amelyek a modernista líra egyik legfontosabb motívuma. Az alkotásaiban megjelenő képzetek és az idézetek érzelmi töltete hasonló a többi modernista költő, mint például T.S. Eliot, Ezra Pound vagy Paul Valéry alkotásaival.

Kosztolányi Dezső "Lámpafény" című verse tehát egyedülálló alkotás a magyar irodalomban, amely a nyelvi sokszínűséget, a szimbólumok használatát és a témák univerzális voltát hangsúlyozza. Az alkotás magában hordozza a magyar líra hagyományait, ugyanakkor kapcsolódik a nemzetközi modernizmus áramlataihoz is.