Kik másznak amott a hegy peremén, föl az égbe, oly közel már hozzá, hogy nemsokára tenyerükkel érintik,
mit akar ez az emberi förgeteg, e sok szív, e sok agyvelő az ordas sziklától és bolyhos pagonytól, mellyel úgy összeolvad,
hogy már dobog a kő is és gondolkozik az erdő?

Jaj, mennyien vannak. Szinte megzavarodom, hogy nem tudom összefogni őket, egy szóba, egy kézbe, úgy, mint látom és érzem,
s fölsorakoztatni a haladás roppant ütemében, jobbra és balra, fehéren, kéken, megmutogatni
mind együtt, e sok egyet, e domború szirtek
és mély völgyek lombos meredekjén.

Emberek ők mind, nincs egy se, ki ne volna érdekes, vagy nevezetes, kijöttek ide, a természetre ráfeküdt a város,
az óriás, a másik természet, elhozva elébe azt, ami fáj, ami él, a halott természet mellé, a vágyat,
éltetve a földet és vizeket.

Lélekzik az erdő titáni zöld tüdejével. Mellette, alatta, fölötte pedig lüktet az ember,
csont-törzsével, karjai ágával és idegei finom hajszálgyökerével,
mozogva a napban, a porban. Gyerekek, dajkák, katonák, cselédek és családok, melyek örökre egyek.
Gépírókisasszonyok a padon bámulva ünnepi kezeiket, melyeket ölükbe fektettek, mint beteg csecsemőket,
s munkásujjaikból még egyre bizseregnek a meg-nem-írt betűk.

Úrifiú sétál, előkelően, leverve cigarettája hamvát,
nyírt körme ragyog, sápadt-gonosz arca
görbén mosolyog a titkán, melyet senkise tud még,
de pár nap múltán a képeslapban látjuk tán, számmal a nyakában,
mint többszörös rablógyilkost, vagy mint enyheszívű sikkasztót,
goromba bilincsekkel vékony, vajszínű csuklóján.

Ó, mily vad lihegés. Mily ájulata a sok törtető élet-akaratnak,
s mily zenebona a nyár ünnepén. Lábatlan katona fönn a gyöpön, szinte lógva az égben,
cimbalmot üt, vattás, beteg cimbalomverővel,
mely halovány, jodoformszagú, kórházi bánatot permetez szét, megvallva egy dalban, ami neki minden,
de a nép csak táncol és hahotáz, izzadt örömökkel.

Messze az alkonyi erdő mélyén szerelmes
cigaretta-pontok égnek pirosan, s köztük a lány pipacskoszorúval
őrjöngő haján, s tépik szájáról a csókot, mint korai, fanyar vadcseresznyét.
Lámpavilág gyúl a nyári vendéglőkben, melyek odaragasztott
fészkek gyanánt himbálóznak a szakadékon, és hegedű rí,
végtelenül bús csimpolyaszó, böfögés dudával feleselve.
Itt letelepülnek falni az ezrek, az apák, az anyák,
részegek és szerelmesek, csapzott hajjal, elszántan, mint valami táborozó hadsereg,
zsírt, vajat, cukrot s kenyeret, sok kenyeret, és kortyolni a tejet mintegy anyamellből.
Kimenős, beteg pincér pihen mint vendég, vörösabroszos asztal mellett,
gyermekeinek sajtot rendelve, s lesi unottan, de bizonyos szakértelemmel is, hogy szolgálja ki a szaktárs,
ki meredező fejek fölött röpül, asztalkendője sirályszárnyán, a tömeg e bús viharában,
kezében tizenöt tányérral s tizenöt söröskorsóval, hogy a falánk gyomornak legyen mit enni és inni.

Aztán a villamosok rohama, mikor a fehér cipők feketére mocskolódtak,
és rohanó hadioszlopok vágtatnak a célhoz,
gyenge leányokat, özvegy anyákat a földre tiporva,
kik visító kisfiúkat eleinte magasra tartva küzdenek, majd a porba lerogyva,
színpadi hősnőkként hevernek, csókolva árva porontyukat, és nyafogva szidják az életet,
és hátratekintenek, hogy nincs-e ki védje őket, hogy nincs-e mögöttük a férjük,
ki régen föld már a temetőben.
Nincs senkise itt. Nincs senki, csupán az éj meg a harc meg a pénz meg az ököl,
az ifjúság, mely előre száguld, vak diadallal. Hallani vad szívdobogását.
Látni százezer koponyát, melyre közöny borul, sok ragadozó körmöt,
egy jámbor urat, ki fekete szalmakalappal áll, s egykori jóléte minden maradékával, három aranyfogával
és pityókos orral, bortól hályogos szemmel köszönti az ünnepi estét, kövér felesége karján.

Tömeg, egyforma mindig, bárhogy nevezzenek,
te, ki törvényt látsz és ítélsz s életet ordítsz, vagy halált,
és erre meg arra rángat a kor zivatarja,
májusi lombbal, dallal az ajkadon, ifjú virággal
mily rettenetes vagy.
Álmomban is hallom a hangod az éjfél süket partján, s látom
hatalmas bálvány-arcodat, tétova-gyors mozdulataid,
rémítve magányom, melybe csupán az én szívem templomi csengője csenget,
és megtelek keserű, kiabáló kétségbeeséssel,
mert teveled múlik el s teveled dübörög tova a céltalan élet.


Elemzések

A vers teológiai szempontból is értelmezhető. A költő itt a tömeget, az emberek sokaságát vizsgálja, és azt kérdi, hogy vajon mi a célja ennek az emberi förgetegnek, hogy miért törekednek olyan nagy erővel az égig.

A bibliatudomány nézőpontjából a versben megjelenik az ember vágya, hogy elérjen valamit, hogy felfedezze az élet és a világegyetem titkait, és hogy átéli az életet teljes intenzitással. A vers a teremtés témájával is foglalkozik, hiszen az ember a természettel és önmagával lép kapcsolatba, és feltárja a természet és az emberi élet közötti összefüggéseket. Az embereknek megvan a vágyuk, hogy felfedezzék és megtapasztalják a természetet és annak szépségét.

A patrisztika szempontjából a vers a városi élet vs. természeti élet kérdését veti fel. A város a természet felett álló teremtményként jelenik meg, amely az embereket magához vonzza. Az emberek kijönnek a természetbe, hogy megtapasztalják és felhasználják az adott környezetet. A versben az emberi tevékenységek a természethez kapcsolódnak, és ezáltal mintha a várost is a természet részévé tennék.

A skolasztika nézőpontjából a vers az emberi életet és annak céltalanságát feszegeti. Az ember természeti környezetbe helyezve találhatja meg a saját szerepét és küldetését. A versben az emberi tömeg egy homogén egységként jelenik meg, ahol mindenki ugyanazt keresi, ugyanazért küzd. A versben az emberi szabadság és választás kérdése is felvetődik, hiszen az emberek szabadon dönthetnek, hogy mi lesz az életük célja és iránya.

Más szempontokból is értelmezhetjük a verset. Például az emberi tömeg szimbolizálhatja az emberek közösségét és az emberi kapcsolatokat. A versben megjelenő tárgyak és képek segítik a tömegtől való elszakadást és a magányt is ábrázolják. A versben jelenlevő képek, mint a villamosok, a vendéglők, vagy azzal párhuzamosan jelenlevő természeti elemek is jelképezhetik a modernitás és a természet közötti ellentétet.

Összességében, a vers teológiai szempontból az emberi létezés, az ember és a természet kapcsolata, valamint az élet értelme körül forog. A versben az emberi vágyak és tevékenységek, valamint a természet közötti összefüggések jelennek meg, és a vers különböző nézőpontokból vizsgálja ezeket az összefüggéseket.

A vers a természettel, a várossal és az emberek tömegével foglalkozik. A természettudomány legfrissebb felfedezéseivel kapcsolatban a következőkkel lehet összefüggésbe hozni:

1. Az emberi tevékenység hatása a természetre: A versben szereplő emberek folyamatosan közelednek a természethez, és ráfekszik a város. Ez arra utal, hogy az emberi tevékenység hatással van a környezetre és a természeti erőforrásokra.

2. A természet és az ember egymástól való függése: A versben leírt embereknek természettel való szoros kapcsolata van, melyre utal, hogy az ember és a természet egymással kölcsönhatásban van. Az ember befolyásolja a természetet, de a természet is befolyásolja az embert.

3. Az emberi élet és a természet szerves egysége: A versben leírt emberek mind részei a nagyobb egésznek, a természetnek és a városnak. Ez az emberi tevékenység és az élővilág kapcsolatára utal.

4. A tudomány és technológia szerepe: A versben említett gépek, villamosok és munkások utalhatnak a technológia fejlődésére és a modernizációra, amelyek részei a mai természettudománynak.

5. Az emberi tömeg és a társadalmi dinamika: A versben leírt, tömegben mozgó emberek, az ünnepi események és a városi élet jellemzői lehetnek a társadalmi folyamatokra, amelyek a természettudomány tárgykörébe tartoznak, például a tömegpszichológiával és a társadalomkutatással.

6. Az ember és az egészség kapcsolata: A versben említett betegségek és az egészséggel kapcsolatos utalások összefüggésbe hozhatók a modern orvostudománnyal és az egészségügyi felfedezésekkel.

7. Az emberi tevékenység és környezetszennyezés: A versben leírt tömegmozgás, por és zűrzavar utalhatnak a várossal járó környezeti problémákra, amelyek a klímatudomány és a környezettudomány tárgykörébe tartoznak.

Ezek csak néhány példa a vers természettudományos szempontból történő elemzésére. A központi gondolat az emberi tömeg és a természet közötti kapcsolat, amely számos természettudományos témával összekapcsolható.

A vers fogalmazója Kosztolányi Dezső, ahol a tömeg témáját dolgozza fel. Az első versszakban a tömeghez való csatlakozásról és az emberek közösségéről beszél. Az emberek közös cél felé haladnak, és az ember és természet viszonyára reflektál, hiszen az emberi szív és agyvelő olyan közel kerül a természethez, hogy már összeolvad vele, és a kő is dobogni és az erdő is gondolkodni kezd. A második versszakban a szerző arról beszél, hogy megszólítva a tömeget, nem tudja összefogni és megérteni az embereket. A haladás ütemében a sok különböző egyén a domború szirtek és a mély völgyek között helyezkedik el. A harmadik versszakban a szerző megjegyzi, hogy minden ember érdekes és különleges, és hogy a város kiterjeszkedett a természetre. Az emberek együtt lélegzenek a természettel, és az erdő és az ember együtt rezegnek. A negyedik versszakban bemutatja a tömeget alkotó különböző személyeket, például gépírókisasszonyokat, úrifiúkat, katona, cselédeket és családokat. Megjegyzi, hogy a tömeg a haladás és az élet ellenében él. Az ötödik versszakban a tömeg ünnepén megjelennek a városi vendéglők és a szórakozóhelyek, ahol az emberek tömegei részegek és szerelmesek, és az élet alapvető dolgait fogyasztják. A hatodik versszakban a villamosok rohamától és a törekvő élet-akarattól szól, amelyben az emberek pörgenek és szoronganak. A hetedik versszakban a szerző a szerelem és az éjszaka romantikus képeit festi le. A nyolcadik versszakban az emberek struccokhoz hasonlóan beleásják magukat a földbe, és enni és inni szeretnének. A kilencedik versszakban egy beteg pincér megjelenik, és kiszolgálja a tömeget, akik minden vagyonukkal és élvezettel fogyasztanak. A tizedik versszakban a villamosok rohama és a harc jelenik meg, amelyben az emberek és a leányok sérüléseket szenvednek el, és eleinte küzdenek, majd megtörnek. Az emberek magányban vannak, és csak az élet és a halál dönti el a sorsukat. A tömeg szívdobogása hallható, és a közöny uralkodik az emberek felett. A tizenegyedik versszakban egy jámbor úr jelenik meg, aki a régi jólétével és aranyfogaival üdvözli az ünnepi estet. A tizenkettedik versszakban a tömeg ismét említést kap, mint egyforma mindig, és aki látszólag törvényt látna és ítélne, de mégis kiszolgáltatva van az időjárásnak. A szerző rettenetesnek tartja a tömeget, és azzal zárja a versét, hogy az elmulasztott élet és a céltalan élet megy kettőjükkel tova.

Az alábbiakban néhány irodalomtudományi összefüggésre hívom fel a figyelmet:

- A vers hangsúlyozza az emberek közösségének fontosságát és azt, hogy az emberek közös célokért törnek, ami a szolidaritás és a társadalmi együttműködés fontosságát tükrözi. Ez az összefüggés felidézheti a társadalomkritikus irodalmi irányzatokat, mint például a realizmus vagy a naturalizmus.
- A versben a természet és az ember viszonya is szerepet kap. Az emberek és a természet együtt mozognak, rezegnek, ami az ember és a környezete kölcsönhatására utalhat, ami szintén sok irodalmi műben megjelenik.
- A versben bemutatott tömeg jelenségének leírása hasonlít a modernizmus, például a városi tömegkultúra és az iparosodás hatásaira, amikor az emberek tömegesen koncentrálnak a városokban és az emberek közössége fölött eluralkodik a közöny és az érdektelenség.
- Az emberi tömeg és a tömegmanipuláció témája olyan műveket juttathat az eszünkbe, mint Orwell 1984-e vagy Huxley Szép új világa, ahol a tömeg médiumok manipulációinak céltáblájává válik.
- A versben fellelhető társadalomkritikus, de egyben lírai látásmód is jellemző, ami számos lírai költőre hasonlít, például Baudelaire-re vagy Rimbaud-ra, akik szintén a modern városi életet és annak sokaságát és kaotikusságát dolgozták fel a műveikben.
- A versben található képek, metaforák és hangulat is felidézheti a szimbolizmust, amikor az egyes szimbólumok és képek mélyebb jelentéseket hordoznak.

Ezek csak néhány összefüggés, amelyeket a vers elidézhet, és amelyeket további esztétikai és irodalomtörténeti kutatások vagy elemzések alapján lehetne továbbfejleszteni.