Üres narancserdőn merengve
járok, s a léptem hangja kong.
Sárgult levélraj vág szemembe,
vihar cibálja a vadont.

Magam vagyok s megyek tovább, csak
a fákon át az estbibor
borús közönnyel vet nehányat
hamvas, fakó rózsáiból.

S én csak megyek a kínkeresztre,
a vak homályba mélyedek
temetkező helyet keresve,
temetni álmot, életet.

Hajlonganak a néma, tar fák,
nő az avar és a homály,
mint hogyha vesztemet akarnák,
fönn hűs, ezüst köd szálldogál.

S én csendesen zokogni kezdek,
szorítgatom a fegyverem,
és áldom a nagy, méla estet,
mely rám suhan már nesztelen.

S avart söpör felém az árok,
szorít a csöndes pusztaság,
fölöttem egy nagy varju károg,
s gúnyolva szól: "Jó éjszakát!"


Elemzések

A vers elején a narancserdő üressége és elhagyatottsága jelenik meg, amely a természet pusztulására, a kihalásra és az emberi tevékenység hatásaira utalhat. Az elhulló levélraj pedig az évszakváltozásokat és az idő múlását jelzi.

A következő sorokban a költő magányosságát és az estérzetét írja le. Az "estibor" és a "borús közöny" kifejezések az alkonyat szomorúságát és melankóliáját fejezik ki. A "hamvas, fakó rózsák" pedig a virágok hervadását és a természet változását mutatják.

A vers középső részében a költő a kínkereszthez hasonlítja önmagát, és a "vak homályban" való mélyedését az élet és az álmok temetésére utal. Ez a sor hasonlít az emberi létezés és halandóság misztikus és metafizikai kérdéseire, amelyek a természettudományban is továbbra is vizsgálat alatt állnak.

A folytatásban a néma és tar fák, a növekvő avar és homály, valamint a fent lebegő hűs, ezüst köd a természeti elemek erejét és misztikumát hangsúlyozza. Ez a rész összekapcsolódhat a modern asztrofizika és az atmoszférikus jelenségek legújabb felfedezéseivel.

Végül a költő elmerül a csendes pusztaságban és elkeseredetten zokogni kezd, amiben a természettől való elidegenedés és az emberi tehetetlenség érzése fejeződik ki. A nagy varju károgása és a gúnyos szólása pedig az emberi szenvedés és az adott helyzet iróniáját mutatja, ami további kérdéseket vet fel a természet és az emberi létezés viszonyáról.

A Kosztolányi Dezső "Üres erdőben" című vers teológiai szempontból is értelmezhető, és több összefüggést is találhatunk a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjaira nézve is.

A vers első részében a költő egy üres narancserdőben járva leírja a magányát és a természet romlását. A sárgult levelek és a vihar által cibált vadon jelképezi a halál és a romlás jelenlétét. Ez összhangban van a bibliatudománnyal, amely hangsúlyozza az emberi bűn és halál jelenlétét a világban.

A következő részben a költő tovább halad a fák között, ahol az "estbibor" borús közönyében megpillant néhány hamvas, fakó rózsát. Ez az előző részben jelzett halál és romlás közepette megjelenő szépség és élet lehet metaforikus utalás Jézusra és az üdvösségre a biblikus értelmezés szerint.

A következő szakaszban a költő a "kínkeresztre" és a "vak homályba" mélyedve, temetkező helyet keresve lelkének szenvedéseire utal. Ez a patrisztika nézőpontjának megfelelően magába foglalhatja az emberi bűn, bűntudat és szenvedés kérdéseit.

A vers utolsó részében a költő lelkének állapota még mélyebbre süllyed, és zokogni kezd, miközben az estet áldja és a fegyverét szorítja. Ez a skolasztika nézőpontjából értelmezhető, amely hangsúlyozza az isteni igazságosságot és megtorlást, valamint az emberi bűn következményeit.

Összességében a vers teológiai szempontból az emberi bűn, halál és szenvedés témáit boncolgatja, ahogy a költő a természetben és a saját lelkében megtalálja ezeket a motívumokat. A bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjaira való utalásai segítenek megérteni a vers mélyebb jelentését és kapcsolatát a vallással.

A vers Kosztolányi Dezsőtől származik, aki a 20. század egyik legkiemelkedőbb magyar költője és írója volt. Az "Üres erdőben" című vers számos irodalomtudományi összefüggésre utal mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalom területén.

A versben megjelenik a természet és az ember közötti kapcsolat témája, mely gyakori motívum a romantikus irodalomban. Az üres narancserdő és az elhagyott, vad természet képe a verselemzésben használható ahhoz, hogy a Kosztolányi verseiben gyakran megjelenő magánya és elszigeteltsége az emberi tapasztalat részeként értelmezzük.

A versben megjelenő sárgult levélraj és a vihar által cibált vadon a természeti elemek szimbólumaként is értelmezhetők. A levélszirmok elveszített életüket jelenthetik, míg a vihar a változás és az elpusztítás erejét szimbolizálhatja. Ez az elem hozzájárul a vers hangulatának és atmoszférájának a kiépítéséhez.

Az "estbibor" a versemban tapasztalható színes kifejezés a költő sajátos nyelvezetét tükrözi, ami jellemző Kosztolányi stílusára. Ez a színpadiság és a szimbolikus nyelvhasználat az európai modernizmus jegyeinek tekinthetők, amelyek korától függetlenül meghatározták Kosztolányi költészét.

A versben megjelenik a kereszt és a temetés motívuma, melyek a kereszténységgel és a halállal való kapcsolatot jelképezhetik. Ez a motívum a magyar irodalomban is gyakori volt, ahol a vallásos elemeket gyakran használták a lélekkel és az emberi sorsokkal kapcsolatos kérdések megjelenítésére.

A Köd metaforája a versekben gyakran felhasznált motívum, ami a homály, bizonytalanság vagy a változás szimbóluma lehet. A köd az emberi érzékszervek határait feszegeti és megakadályozza a tárgyak világos látását, ami a lélekállapotra is utalhat.

Összességében a "Üres erdőben" című vers irodalomtudományi szempontból számos lehetséges összefüggést mutathat a magyar és a nemzetközi szépirodalomban. A természet és az ember kapcsolatának ábrázolása, a szimbolikus nyelvhasználat és a vallásos motivációk mind olyan elemek, amelyeket az irodalomtudósok általában tanulmányoznak és elemznek a Kosztolányi Dezső verseiben.