1

Ki vagy te? Gyakran felsikoltok,
     hogy lángra gyullaszt tűzöled,
s érzem, nem voltam sohse boldog
     s mi hozzád fűz, csak gyűlölet.

Sötét szépségeddel kegyetlen
     szétűzted édes álmomat,
s nem bánod azt, hogy otthon engem
     egy árva, szent asszony sirat.

Ki vagy fiúrabló lidérc te,
     ki mint egy lázas látomány
jelensz meg fényesen, igézve,
     a lámpafényes, bús szobán?

Ki vagy, ki sohse fogysz ki csókból,
     kin nem fog átok, néma vád,
te, akit minden férfi csókol
     s átkoznak a félő anyák?

2

Halott asszony az én szerelmem,
     aki nem érez és nem él,
s meredt, fehér, szederjes arcán
     lebeg a hosszú szemfedél.

Magas, sötétlő sírban alszik,
     s azt sem tudom, hogy merre, hol,
éjjente, érzem, sírja terhét
     feldobja és hűs könnye foly.

Ekkor kitárja gyenge karját,
     vár, hí, mint a szerelmesek,
de akkor lesz menyasszonyom csak,
     ha majd én is halott leszek.

3

Nyomomban a fekete asszony,
     a vérivó, halvány, szelíd,
ki szép szavával ront meg itt
     és csókkal öl meg játszi harcon...

Nyomomban a fekete asszony
     s ha szenvedek bús éjjelen
néz, nem könnyez mégsem velem
     s letépi párnám, hogyha alszom...

Nyomomban a fekete asszony
     és vándorútamon követ,
hol elhagy a sivár tömeg
s véresre marja lázas arcom...

4

Sirasd meg árva, ifju életem!
     Nézd, elfogyott mind a rakétám,
egykor enyém volt a nagy végtelen
     s most porba roskadok le némán.

Sirasd szegény, ifjú barátodat,
     hogy ráütött a szörnyü démon,
eltört a tollam, lángom is lohad,
     te vagy dicsőségem s a célom.

Dacos fejem lehull, a szív
     örvénye von vadul ragadva.
Megfojtanak parázsló csókjaid
     és eltemetsz sötét hajadba.

5

A végtelen nagy éjszakába mégysz,
     midőn a lámpák fényük gyéren adják,
te ellesed az alvók gondolatját,
     mitől nehéz lesz a szív és az ész;
bolygasz magadba, társaid az árnyak
     s reggelre arcod krétaszinü, sápadt,
örvénybe ránt le a sok bús titok,
     mi mákonyával már elbóditott;
setét sikátoron befutsz a ködbe,
     hol legnagyobb a fojtó némaság,
s kitárva gyenge karjaid, hörögve
     átöleled a téli éjszakát.

6

Még mostan is szeretlek,
     de úgy, mint egy halottat.
Kihamvadt gyenge lelked
     álomba néha von csak.

És hidd, te is szeretsz még
     én egykori szerelmem,
s meggyújtod régi emlék
sírmécsit a szivedben.

Nézünk egymásra még mi,
     de ajkaink dadognak...
Mit is lehet beszélni
     két ily hideg halottnak?

7

A szél a drótot tépte, rázta,
     pelyhek szitáltak a homályban,
halk és fehér volt ama éjfél,
     hogy tőle szívszorongva váltam.

Mozgó, sötét mélységek öble
     nyelt el, amint tovább haladtam
s ő nézte halvány lámpafénynél,
     mint tűntem el a hóviharban.


Elemzések

A vers valószínűleg nem tartalmaz konkrét természettudományos hivatkozásokat vagy felfedezésekre utaló elemeket. Az elemzésnél a természettudományos szempontból fontos témákra és felfedezésekre fogunk összpontosítani.

- Az első részben található tűz metaforája a természettudományos szempontból a tűz felfedezéseivel kapcsolatban állhat. A modern kémia és fizika felfedezései lehetővé tették, hogy megértsük a tűz kialakulását és működését.

- A második részben az asszonyság halott és élettelen jellemzésével foglalkozik. Ez összefügghet a modern orvostudomány halál és élet halálon túli jelenségekkel foglalkozó kutatásaival, valamint az agy működéséről szóló kutatásokkal.

- A harmadik részben a "fekete asszony" mögötti rejtélyes és fenyegető entitás lehet a modern asztrofizika felfedezéseivel kapcsolatban. Az ismeretlenül maradt sötét anyag és energia rejtélyeire utalhat.

- A negyedik részben a "porba roskadok le némán" és a "tollam, lángom is lohad" kifejezések a természettudományos felfedezések hatására bekövetkező hiúságérzetre utalhatnak. Az emberi létezés és teljesítmény viszonylagosságát hangsúlyozhatják az evolúciós biológia és az asztrofizika felfedezéseihez való viszony vonatkozásában.

- Az ötödik rész, a "végtelen nagy éjszaka", a "sok bús titok" és a "téli éjszakával való átölelés" metaforája a modern kozmológia, az univerzum összetételével és kialakulásával kapcsolatos kutatásokkal hozható összefüggésbe.

- A hatodik részben a halott szerelmet és a régi emlékeket egy sírmécsissel hasonlítja össze, ami a természettudományos agykutatás és memóriakutatás eredményeivel kapcsolatos lehet.

- A hetedik részt a szél, a homály és a hóvihar leírása jellemzi. Ezek a természeti jelenségek az időjárási és légkörkutatásban fontos szerepet játszanak.

Bár a vers nem tartalmaz konkrét utalásokat a természettudományos felfedezésekre, lehetőség nyílik arra, hogy a metaforák és képek széles skáláját használva reflektáljon a természettudomány legújabb eredményeire és az ember és a természet kapcsolatára.

A vers teológiai szempontból a következő témákat érinti: boldogság és gyűlölet, halál és feltámadás, bűn és bűnhődés, szeretet és emlékezés.

A bibliatudomány nézőpontjából a gyűlölet és a boldogság kapcsolatát lehetne vizsgálni. Az első versben a szerző arról beszél, hogy sosem volt boldog, csak gyűlölet fűzi ahhoz, aki képes lángra gyújtani. Ezt tekinthetjük Isten szerepének, aki a bűntől való elidegenedés miatt nem engedi a boldogságot, de egyben a gyűlölet is egyfajta kapcsolatot jelent vele.

A patrisztika nézőpontjából a halál és feltámadás lehet érdekes szempont. A második versben az elhunyt asszonyról van szó, aki nem érez és nem él, de mégis várja szerelmét. Ez azt sugallhatja, hogy a halottak is részt vesznek a feltámadásban, és a szeretet örök érvényű.

A skolasztika nézőpontjából fontos lehet a bűn és a bűnhődés témája. A harmadik versben a "fekete asszony" képét használja a szerző, aki a bűnös lelket követi és szenvedést okoz neki. Ez a teológiai nézőpontban azt jelenti, hogy a bűn következményekkel jár, és a bűnhődés elkerülhetetlen.

Ezen kívül más ötletes megközelítés lehet az emlékezés és a szeretet témaköre. A hatodik versben a szerző arról beszél, hogy még most is szereti a másik személyt, bár mintegy halottnak tekinti. Ez az emlékezés és szeretet összekapcsolásának példája lehet, ami a vallási nézőpontban a halottakra és az emlékezésre vonatkozik.

A vers Kosztolányi Dezső Utolsó versek című kötetéből való, amelyet a szerző halála, betegsége és magányossága inspirált. A versek általában rövidek és tömörek, és a halál, a szeretett személy elvesztése és a magány témáját járják körül.

Összekapcsolható más Kosztolányi versekkel, például Az egyetlen című verssel, amelyben ugyanezen érzésekről ír. Az Utolsó versek tematikája hasonló a XX. század eleji modernista irodalomhoz, amely a létezés abszurditására és az emberi élet értelmetlenségére koncentrál.

A versben megjelenik a női szépség és az asszonyi jelenlét motívuma, amely szintén központi a romantikus irodalomban. Az asszony a versben gyakran fájdalmat és szenvedést okoz a szerzőnek, és magányosságában okot ad a gyűlöletre és gyászra.

Verssorai melodikusak és ritmikusak, de hangulata sötét és szomorú. A szabadversek hangulata és nyelvi képei a szimbolizmus és a szürrealizmus hatását tükrözik. A versben megjelenő motívumok – például a tűz, a gyűlölet, a halott asszony – a romantikus irodalomból is ismertek.

Az Utolsó versek általánosságban a halál és a magány témáját érintik. A versekben megjelenik Kosztolányi saját lelki állapota és élethelyzete, ami egyéni és személyes érzéseket közvetít. Ugyanakkor a versek univerzális érzelmeket is kifejeznek, amelyek minden ember életében megtapasztalhatóak.

Különböző nemzetközi szépirodalmi művekkel is összehasonlítható az Utolsó versek hangulata és témája. Például a francia Baudelaire költészetéhez hasonlóan a versekben a sötétség, a halál és a kétségbeesés motívumai jelennek meg. Az angol John Donne verseivel is összevetve fellelhető a személyes érzések és a halál, valamint a szerelem összekapcsolása.

Összességében a Kosztolányi Dezső Utolsó versek című kötet a halál, a szeretett személy elvesztése és a magány témájával foglalkozik. Az egyéni érzelmeket és tapasztalatokat univerzális jelentőségűvé teszi, és kapcsolódik más irodalmi művek tematikájához és stílusához, mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalomban.