Keresés:

Petőfi Sándor

A SZERELMES TENGER

Ült a lyányka boldogan tünődve
Sziklaparton a tenger fölött,
És akit várt, akiről tünődék,
Kedvesének koszorút kötött.

Átellenben kelt az esti csillag,
De a tenger nem gondolt vele;
A9 leányra nézett kék szemével,
S így sohajta hullámkebele:

"Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek!
Jőj le, ha van benned irgalom,
Jőj s fürödjél bennem... üdvezűlök,
Hogyha kebled megcsókolhatom.

Jőj le hozzám, szépségek leánya,
Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
Földiszítlek, mint menyasszonyát még
Nem diszíté egy királyfi sem.

Fürteidre fölhozom dúsgazdag
Mélységemnek minden gyöngyeit;
S elveszíti ragyogásaiktól
Szeme fényét, aki rád tekint.

Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki!
Messze viszlek innen téged el
Napkeletre egy szigetbe, amely
Telve a föld gyönyöreivel.

Ottan minden patak egy szivárvány,
S híg gyémánt a tiszta levegő,
S a mezőnek minden órán új s a
Régieknél szebb virága nő.

Ottan szebb az éj, mint itten a nap,
S szebb a tél, mint itt a kikelet,
S madarak a hópelyhek... mig esnek,
Zengedeznek tündéréneket.

Jőj keblemre, szépségek leánya,
Jőj le, és szeress, légy hitvesem;
Napkeletre szigetembe viszlek,
Ott élünk örök-szerelmesen.

Itt a sajka, ülj beléje, lyányka,
Ringatom majd oly szelídeden,
Hogy elalszol; és mire fölébredsz.
Ott leendesz a szép szigeten."

Esdekelve így beszélt a tenger;
A leány nem érté meg szavát,
Nem fejté meg a rengő haboknak
Suttogó, egyhangú moraját.

És akközben kész lett koszorúja,
S akit várt, az ifju megjöve,
És látá az érkezőt a tenger,
S hah miként fölháborult szive!

Hátha még a többit látta volna...
Eltünének sűrü fák mögé,
S őket a sötétzöld lombozat s az
Éj sötét kárpitja elfödé.

Másnap reggel vitorlás hajón a
Boldog ifju a tengerre szállt;
És a tenger jókedvvel, nyugodtan
Vitte őt a messzeségen át.

"Menj, menj, ifju", gondolá magában,
"Sok szerencsét vándorlásodon;
De halálod lesz az óra, mely e
Lyányhoz téged ismét visszavon.

Kedvezek most, sebesen röpítlek,
Mert a lyánytól messze távozol;
De ha vissza, a leány felé jősz,
Minden vészemmel találkozol."

A leányka ott állt nemsokára,
Ahol tennap koszorút kötött;
Koszorúja összetépve fekvék
Széteresztett fürtei között.

Ottan állt, a tenger s ég közötti
Végtelenben járt tekintete,
Mint elfáradott galamb, amelyet
A sas helyről-helyre kergete.

"Itt volt. Elment, elment mindörökre,
Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott.
Itt hagyott, oh, engemet... kettőnket:
Engemet és a gyalázatot!"

Igy panaszlá a leány keservét,
És a tenger meghallotta azt,
És egyszerre nagy birodalmában
Minden alvó habot fölriaszt;

És után küldé a hajónak,
Mely a csábitó ifjút vivé,
S a hullámok a hajót s az ifjut
Egy csapással zúzták semmivé.

S szólt a tenger: "Te szegény teremtés,
Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz?
Megcsalt téged az, akit szerettél,
Én szeretlek s engem nem szeretsz!

És mit ér az élet már tenéked?
Karjaimba vesd le magadat,
Hadd legyek koporsód... eltemetlek,
Tégedet és gyalázatodat."

Amit egykor nem értett a lyányka,
Most megérté a tenger szavát;
Leugrott a szikláról, s a tenger
Eltemette őt s gyalázatát.

Szalkszentmárton, 1846. április 10-24.

Írd meg a véleményed Petőfi Sándor A SZERELMES TENGER című verséről!
Petőfi Sándor további versei: