Keresés:

Petőfi Sándor

BOLOND ISTÓK

"Jön biz a, tagadhatatlan,
Mindjárt itt lesz a hátam megett.
S mily haragos! sose' láttam
Ilyen gyilkos szemeket.

Korbácsolja lovait,
S a gyeplőt közéjök vágta,
Ugy jön egyenest nekem
Sebesen, lóhalálába.

Hallj' az úr,
Legyen annyi embersége,
Hagyjon békét énnekem,
Menjen félre pokol fenekébe.

Hisz elég nagy ez a puszta,
Megférünk egymás mellett is könnyen,
Mért törnénk tehát egymásra?
Egyik jobbra, másik balra menjen.

És ha épen úgy kivánja,
Hát meg is süvegelem,
Csak térjen ki az utamból,
Csak hagyjon békét nekem."

Igy beszél a jámbor ifju
A záporhoz, mely utána nyargal,
De biz ez nem fordul el, hanem
Utoléri, s dől rá vad haraggal.

És az ifju?
Ott helyben megáll merően,
Mint Cézár, midőn meglátta
A gyilkot Brutus kezében,

S köpenyét, mint Cézár,
Rávoná a képire...
Azaz hogy rávonta volna
Ha lett volna köpenye.

De azért, mint akinek nyakában
Egy pár bunda s köpönyeg,
Oly nyugodtan áll, s ezt mondja
Kimondhatatlan egykedvüleg:

"Jó; ha nem hallgatsz rám,
Üssön a mennykő beléd.
Majd meglátom, melyikünk
Unja meg elébb.

Istenemre, én vagyok tán
A világon a legjobb keresztyén,
Mert biz annyiszor még senki sem
Keresztelkedett meg, mint én.

Mennyit, mennyit mos a zápor engem!
Hanem hiszen szerecsent mos,
Mert biz én amilyen
Egykoron valék, olyan vagyok most.

Leáztathat rólam
Az eső minden ruhát.
De nem áztathat le egyet, a
Filozófiát.

Az már aztán a szabó,
Aki ezt a ruhát varrja;
S milyen olcsó! ingyen kapni,
S mégis milyen kevés hordja."

Igy elmélkedék az ifju ember,
S erre oly jóizűt kacagott,
Hogy a zápor megboszankodott rá,
S még kegyetlenebbűl szakadott.

De az ifju győzte türelemmel,
Állt vidáman és nyugodtan;
Gondolá, hogy zúgolódni
Teljesen méltóságán alul van.

Végre is a mérges felhő
Szégyent vallva távozék,
S szivárványos lett - talán az
Ifju kedvétől - az ég.

"Szép szivárvány!" szólt a vándor,
"Mint életem, olyan tarka,
S olyan fényes, mint jövendőm
S mint a paradicsommadár farka;

Szép szivárvány, szép diadalív
A verőfény tiszteletire,
Hogy a vészen, a felhőkön
Győzelmet nyere;

Szép szivárvány, messze vagy te tőlem,
Jaj de messzebb még a város,
A nap vége pedig már közel,
És az út irtóztatóan sáros.

Én ugyan próféta nem vagyok,
Hanem annyit merek jóslani,
Hogy ma nem gyönyörködhetnek már
Bennem a város leányai.

Sajnálom szegényeket,
De hiába, nem tehetek róla...
Hogyha mégis szállni tudnék,
Mint amottan az a gólya.

Mit csináljak hát?
Ha az éjet itt kinn töltöm,
Gyönyörű mulatságocska lesz,
Nedves háttal sáros földön...

Bár Bolond Istóknak hínak,
Ily bolond csak nem leszek -
Mit tünődöm? amott egy tanya,
Bemegyek.

Zsiványfészek is lehet
Barátságos alakjára nézve,
De nincs annak félelem szivében,
Akinek még bányában a pénze.

És a kémény füstölög,
Ergo tűz van a konyhán,
Ergo megmelegszem, sőt még
Vacsorálok is talán.

Mily szerencse, mily boldogság,
Hogy tanultam logikát,
Most ezt föl sem érném ésszel...
Éljenek az iskolák!"

Ez komor tanya,
Ahová az ifju mégyen,
Mélyen benn a
Puszta közepében.

Félig ép,
Félig rom:
Ház-e vagy
Sírhalom?

Mint az árva gyermekek
Anyjok sírhalmánál,
Egy pár vad fa körülötte
Olyan szomorún áll.

Éspedig nagy épület,
Nem paraszt kőmíves rakta,
Drága mű,
Csakhogy az enyészet lába rajta.

Oldaláról hull a vakolat,
Kopott zsaluk lógnak lefelé,
Mint helyökből kifeszíté
Egyik-másik kósza szél.

Az ajtó előtt egy
Életúnt komondor,
Ellenséget s jóbarátot
Egyaránt megmormol.

Hátul a cselédház, oldalánál
Egy öreg mogorva béres lézeng;
Dolgoznék, ha dolgoznék,
Balta és járomszög a kezében.

Minden oly bús,
Oly kedvetlen,
Mintha egy világnak
Átka volna itten.

Gondolá is fiatal barátunk,
Hogy elért e tanya közelébe:
"A tatárjárásnak itt talán még
Mostanában volt csak vége.

De ha benn még mostan is Timurlán,
Dzsengizkán s az egész Tatárország,
Még ugyis belépek, lábamat
Vissza még ez urak sem riasztják."

S a küszöbre
És belépett,
S láta egy vénséges
Asszonyképet,

A parazsat túrta
Csiptető vasával...
Szólt az ifju hozzá
Elragadtatással:

"Jó estét magának,
Szerelem galambja,
Ifjuság rózsája,
Nagyanyám nagyanyja!..."

De az érdemes hölgy közbevágott,
A beszédnek végét el nem várva:
"Mit keres kend? isten hírivel
Menjen arrébb, ez nem csárda.

Majd biz itt minden sehonnait
Befogadni, hát hogy is ne!
Kivált ilyen tájban,
Mikor itt van már az este."

"Ej babám," felelt a vándor,
"Hisz nem ment el az eszem,
Hogy beüssem orrom ilyen helyre,
Ha el nem esteledem.

Ép azért, mert este van..."
De szavát el nem végezheté,
Nagy csetepatával küldte
Őt az asszony kifelé.

Ő nem tágitott. "Ki itt az úr?"
Kérdezé,
"Véle szólok; vigyük az ügyet
Ő elé."

"Itt az úr, mi a baj?"
Szólt egy tompa hang,
Mintha szólna tenger
Fenekén harang.

Hófehér aggastyán volt az úr,
Hófehér bajusszal és szakállal,
Homlokán kevés haj, sok redő,
Úgy állt ottan komoly méltósággal.

Úgy állt ott merően,
Mint egy sírkereszt,
Melyet tél-időben
Tiszta hó fedez.

Úgy állt, mint egy egész temető,
Melyben oly sok, oly sok a halott,
S látható volt jól, hogy az öröm van
Legrégebben eltemetve ott.

És az ifju lelke a pajkosság
Tarka köntösét rögtön letette,
S szólt illendő szerénységgel
S tisztelettel közeledve:

"Jó uram, bocsánat!
Útazó vagyok;
Még ugyan nem fagytam meg, de
Nem is izzadok.

Nagyon utolért a zápor,
Át találtam ázni egy kicsit,
Engedelmeddel fölmelegenném
S megszárítnám a ruhámat itt.

S ha jóságodból ezen kívűl
Még maradna egy darabka hátra,
Azt csak arra használnám, hogy
Megmaradnék itten éjszakára."

"Jól van," volt a kurta válasz,
S ezzel befordult az agg.
Kurta volt a válasz, ámde több
Nem kellett az ifjunak.

Fönn termett a tűzhelyen,
A láng mellé guggolt szépen,
S űlt kevélyen és vidáman,
Mintha űlne egy királyi széken.

"Most nekem áll a világ!"
Ekképen gondolkodék,
"Tudtam, így lesz, és azt is tudom,
Hogy vacsorám is lesz még."

Ezt gondolta, s összevissza
Gondolt minden tarkabarkát,
És miért ne gondolt volna?
Hisz Bolond Istóknak híták.

Ami volt és ami lesz,
Ami nem volt és nem leszen,
Minden, minden
Megfordult a fejiben.

S amit ő magában gondolt,
Ki is szokta mondani;
No hiszen a vén anyónak
Volt mit hallani!

Három vendégoldalas szekér
Sem bírná el, annyit fecsegett ott,
S olyakat, hogy rajtok az anyó is
Néha még - uram bocsá'! - mosolygott.

Hej pedig ezt vajmi régen,
Régen nem tevé már,
Szinte csikorgott belé a szája,
Mint a megrozsdásodott zár.

De hogy minden mértéken fölűl
Hosszu ne legyek:
Mint az ifju jóslá, meghivá őt
Vacsorára az öreg.

"Ejnye, ejnye," gondolá az,
Másodízben rakva meg a tányért,
"Ez a Matuzsálemína
Hogy kitett magáért!

Hiszen ez királyi vacsora;
Kár, hogy ilyen búsan költjük el...
Megszólítom az öreg urat,
Ha felel, ha nem felel."

"Jó uram, tisztelt úr,
Ételed jó, de egy híja van.
Az az egy a híja, hogy
Nagyon sótalan.

Nem ezt a sót értem... mással
Szoktam sózni én az ételt:
Mulatással,
Víg beszéddel.

A halak is kacagnának rajtunk,
Ekkép látva minket...
Avvagy siralomházban vagyunk tán
S holnap már kivisznek?

Fél halál a hallgatás,
Tőle szinte félek én;
Ha te restelesz beszélni,
Majd beszélek én.

Történet, földmívelés, müvészet,
Csillagászat, természettan,
Költészet, jogtudomány, kuruzslás...
Mind, mind, mind a fejemben van.

Ismerős előttem
Éjszak, dél, kelet, nyugat,
Jártam fényes palotákban
És ronyos kunyhók alatt.

Mondd, miről beszéljek?"
És az agg (inkább szemeivel,
Mint hangjával) ekkép válaszolt:
"Engemet már mi sem érdekel."

"Oh uram, ne mondd ezt," szólt az ifju.
"Isten ellen vétkezel vele...
Elzárkozni e dicső világtól,
Amely széppel, jóval ugy tele!"

"Tele széppel, jóval," mormogá az
Aggastyán, fejét megrázva,
"Tele széppel, jóval, meglehet, de
Legfölebb csak néhányak számára.

Majd ha hetven, nyolcvan év keservét
Hordod szíveden,
S közte még csak egy hervadt virág,
Egy szép emlék sem leszen,

Majd ha dőlni készül élted fája,
S azt sem mondhatod,
Hogy ágán a boldogság-madár
Egyszer nyugvék, egy dalt csattogott,

Hanem a kínszenvedések függtek
Rajta, mint akasztott emberek:
Akkor mondd meg, milyen a világ,
Akkor mondd meg, fiatal gyerek.

Tél vala már ifjuságom,
Hát öregkoromnak,
Hát ennek még
Milyen nevet adjak?

Szerettem; szerelmem angyal volt,
Ott fönn született az égben,
S gyalázat sarával megdobálva
Halt meg itt lenn, a földön, szeméten.

Hogy virágtalan volt tavaszom,
Kétségemnek rémeit legyőzve
Jó reménnyel néztem a kalászos
Nyár elé és a gyümölcsös őszbe.

Eljött s elment mind a kettő,
És mi hasznom benne?
Hogyha mindent elbeszélnék,
Szívem megrepedne.

Hosszu fájdalom rövid tartalma:
Sírban két jó gyermekem,
Még egy él és ez rosz ember
És irántam idegen.

Elhagyám, s már nem láttam sem őt, sem
A világot tíz esztendő óta,
És ezóta nincs egyéb érzelmem,
Mint bevágyni, be a koporsóba.

Én bevégzém számadásom
Az élettel,
Mit akarhat még velem, hogy
Nem ereszt el?

Kiivott már mindent, bennem
Semmi nem maradt,
Mért nem dobja hát el már az
Üres poharat?

Átkozott légy, élet,
Légy elátkozott,
Aki rabszolgádat
Ekkép kínozod!

Átkos, átkos a világon minden,
Egy van csak, mi áldást érdemel:
Az az egy kicsíny gödör, hová az
Élet minket nem kisérhet el.

Milyen áldás, ott lenn porladozni,
Elfeledni, hogy valánk,
Hogy ama nagy kínpadon szenvedtünk,
Amelynek neve világ!"

Itt megállott a sok évnek
És sok búnak embere,
És az ifju szót emelni
Csak hosszú szünet multán mere:

"Szent előttem minden fájdalom,
Kettősen szent az öreg szivé...
Nem akarlak bántani; bocsáss meg,
Ha beszédem lelked sértené.

Jó uram, te vétkezél,
Tűrd tehát a büntetést,
Mely ha nagy, azért az, mert
Bűnöd is nagy: a kétségb'esés.

Ez a bűnök koronája,
Minthogy ez nem más,
Mint a legsötétebb
Istentagadás.

A kétségb'esés pokoli hang,
Amely fölkiált az égre:
Nincs tebenned isten, akinek
Gondja volna az emberiségre.

S méltó rá bizonnyal,
Aki ezt kimondja,
Róla, hogy kezét a
Jóisten levonja;

Mert van a világnak atyja,
Van egy hű gondviselője,
Minden ember megláthatja,
Aki el nem fordul tőle.

Csak ne légyünk türelmetlenek!
Néki sok a gyermeke,
Ne kivánjuk, hogy minket tegyen
Mindeneknek elibe.

Itt a törvény: >>várj sorodra,<<
És nem vársz hiába;
Mint a nap a föld körűl, úgy
Vándorol jósága,

S nincsen akit elkerűlne,
Ha ma nem jött, eljön holnap...
Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat.

S a boldogságod sosem késő,
És ez oly bűvszer, mitül
- Essék csak egy csepp beléje -
Egy tenger megédesül."

Még soká beszélt az ifju,
És az agg mindig jobban figyelt,
S ugy szivá be lelke e beszédet,
Mint a gyermek az anyatejet.

És midőn elhallgatott az,
Ámélkodva kérdezé az agg:
"Hol tanultad ezeket?
Ki vagy, ifju, hogy hínak?"

Az pedig a komolyságot
Már nagyon megunta,
S válaszát vidáman, pajkosan
Ilyeténkép mondta:

"Hol tanultam ezeket?
Egy bagoly beszélte,
Amidőn egy vészes éjjel
Egy odúban háltam véle.

Ki vagyok? sehonnai,
Se országom, se hazám,
Valamely vándormadár
Lehetett az ősapám.

Járok-kelek a világban,
Ma itt vagyok, holnap ott,
És akinek tetszik, annak
Emelek csak kalapot.

Minél többet éhezem és fázom,
Annál több az örömem,
Mert annál szebb lesz jövendőm,
Minél rútabb jelenem.

S hogy hínak? biz én már jóformán
Elfeledtem igaz nevemet,
Azt tudom csak, hogy most a világ
Bolond Istóknak hí engemet."

Másnap reggel Bolond Istók
Fölvevé kis batyuját,
Odaállt a vén gazdához,
És elmondá búcsuját:

"Isten hozzád, jó öreg, ha egykor
Boldog lész, gondolj reám,
Jussak akkor az eszedbe, aki
Boldogságodat megjósolám."

Megfogá kezét a
Remegő aggastyán,
S szóla, s egy nehéz könny
Pergett végig arcán:

"Isten hozzád, ifju ember,
Akitől én... aki bennem...
Aki nékem... látod, látod,
Hogyan kell a szót keresnem.

Isten hozzád... vagy nem,
Mondok valamit:
Ne bucsúzzunk még el,
Maradj vélem itt.

Maradj itt, míg meg nem únod
E tanyát,
És ha tetszik, maradj itt az
Élten át.

Mondd el, amit tennap mondtál,
Mondd még százszor el nekem,
Olyan jólesik azt hallanom,
S végre majd el is hiszem.

Úgye itt maradsz, barátom?"
Szólt az ifju: "Maradok;
Kötelességem maradni,
Ha már így van a dolog.

Az olyan beszédben
Ha kedved telik,
Elbeszélek én, ne félj, akár
Száz esztendeig..."

Kinn azonban zaj van,
Kocsi érkezett;
Kocsi itt e pusztán!
Vajjon ki lehet?

"Nem szabad bejőni senkinek!"
Igy kiálta ki az agg...
"Énnekem sem, nagyapám?"
Szól kivűl egy édes női hang.

És kinyílt az ajtó,
És bejött a lyány,
Oly fiatal, oly szép
És oly halovány!

S ráborult a bámuló öregre,
Könnye, csókja égeté két arcát,
S így önté ki
Lelke harcát:

"Unokád függ rajtad, nagyapám,
Úgy ölellek át, mint a keresztet,
Áhitattal és reménnyel... hangom
Fájdalomtól és örömtül reszket.

Jöttem hozzád ótalmat keresni,
Hol találnám azt, ha nálad nem?
Jaj, hogy erre rászorultam, s százszor
Jaj, hogy apám az én ellenem!

Tőle futok, védj meg ellenében;
Szívtelenül férjhez menni készt,
Van-e annak, van-e annak szíve,
Ki egy szívet összetörni kész?

Kérelem s könny, mind hiába volt,
Kőszoborra hulltak könnyeim...
Oh, ha itt is ugy járok, mint ottan,
Lesz-e több ily sors, mint az enyim?

Értem, értem, mit jelent e
Szemrehányás szemeidben,
Úgye azt, hogy az utósó
Szükségből vagyok csak itten?

Ne itélj meg, százszor jöttem volna,
S apám tiltá, hogy ne jőjek el,
Ő mondá, hogy senkit sem szeretsz te...
Ah, hogy őt mindig vádolnom kell!

Csakhogy itt vagyok végtére,
El sem hagylak már ezentul,
Hogyha csak te
Ki nem kergetsz hajlékodbul."

Mennyit nem akart felelni
E beszédre az aggastyán,
És, egy szó kevés, de annyi
Sem jöhetett ki az ajkán.

Könnyhullása, zokogása
Volt a felelet,
És hogy édes könnyeket sír,
Látni lehetett.

Mint két árvíz, amely
Ősszejő,
Összefolyt fölötte
Múlt s jövő,

És e tenger őt örök
Elnyeléssel fenyegette,
Vagy ha életét nem is, de
Elméjét nagyon féltette.

Végre is csak tört eszméket monda:
"Van tehát, ki engem is szeret,
Mintha feketedni érzeném
Ezeket a fejér fürtöket!

Mily kicsiny volt, hogy utószor láttam...
Milyen szépen néz reám...
Ifju ember, hol vagy? nézz ide,
Ez az én kis unokám!

Ifju ember, addsza kezedet,
Mert hiszen te mondtad:
Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat.

Ő hozzám jött, volt bizalma bennem...
Többé már el sem hagy...
Védni foglak isten, ember ellen,
Kis unokám, ne félj, jó helyen vagy."

És ki tudja, még mit
Össze nem beszélt,
Összevissza hányva
Végét, elejét.

Kinn azonban újra zaj van,
A leányért apja jött,
De kilép az agg s reádörg:
"Át ne lépd e küszöböt,

Nem szentségtelen lábnak való ez,
A tied szentségtelen...
Vagy jer, azt megteheted: taszíts el,
És gázolj keresztül testemen.

Lyányod itt van... lyányod?
Többé nem tiéd,
Mért is volna? őt ugyis csak
Veszni kényszerítenéd.

Megtagadtad egykoron apádat,
Megtagad most téged gyermeked...
Él az isten s őrizi törvényét,
Őrködik az igazság felett.

Meg nem átkozlak, de
Meg sem áldalak...
Menj el ugy, hogy többé
Ne is lássalak."

És a fiú nem mert közeledni,
Összezúzva távozék,
Apja keményen parancsolólag
Nyujtotta ki jobbkezét;

Úgy állt ott az aggastyán
Bús hideg fönségben,
Minnt a jégnek oszlopa
Éjszak tengerében.

Amidőn már messze járt fia,
Egy sohajt küldött utána,
Egy kebeltépő sohajt,
S beballagott hajlokába.

Odabenn nagy hallgatás lett,
Mélyen hallgatának,
Végre szólt az ifju vándor
Az öreg gazdának:

"Most, uram, már ugy hiszem, hogy
Én fölösleges vagyok,
Van már, aki majd vigasztal,
Aki földerítni fog.

Jókedvemmel és vándorbotommal
Megyek én megint a magam útján...
isten hozzád, öreg ember,
Isten hozzád, ifjú lyány."

Menne is, ha őt a gazda
Meg nem fogná,
S nyájas keménységgel így nem
Szólna hozzá:

"Az elébb maradni kértelek,
Mostan ezt parancsolom,
Láss boldogságomban is,
Hogyha láttad bánatom."

"Maradok, ha úgy kivánod,
Sőt maradok örömest,"
Szólt az ifjú, "de egy kikötéssel:
Én leszek a gazda, mindenes.

Lyány levén a háznál,
Rendnek is kell lennie,
És így bízni kell a kormányt
Ügyes ember kezire.

Én világlátott ember vagyok,
Meglásd, mit csinálok
E házból, mely most beillenék
Medve- és farkastanyának."

S hozzálátott a dologhoz.
A cselédség véle,
Lusta nép volt, hanem őket
Váltig ösztökélte.

Seprő, meszelő, sikárló,
Szappan, minden működék,
S harmadnapra a tanyát már
Majd magok sem ismerék.

Mindne tiszta, fényes, mint a
Katonaruhán a gomb,
Nincs sehol a régi rozsda,
Régi szenny és régi gond.

S ez, Bolond Istók öcsém,
Ez mind a te munkád,
Ember vagy, ember a lelked is,
Akárki mit mond rád.

Tudja ő jól, mit hogyan kell,
Hagyjátok csak őt magára,
Tudja azt is, hogy a szép lyány
Nem haragszik a virágra.

Annak hát az ő okáért
Hajnalonként kimegy a pusztába,
Összeszedi a sok szépen-nyíló
Vadvirágot, s köti bokrétába,

És ezt a leányka,
Hogyha felkel,
Ablakában látja
Minden reggel.

Reggelenként szép virágbokréta,
Nap hosszában tarka víg beszéd...
Hej dicséri az öreg az ifju
Elméjét, a lyány pedig szivét!

És igy telnek, igy röpűlnek
Órák és napok,
Sőt még ugy sem hazudok, ha
Mondok egy pár hónapot.

Hogy mult el, hogyan nem,
Azt nem tudja senki,
De hogy elmult szépen,
Nem tagadja senki.

S már akárhogyan húzzuk-halasztjuk,
Végre is csak el kell mondani...
Szinte restelem leírni,
Olyan furcsa valami.

Nagyon egyszerű dolog különben:
A fiú fölszedte holmijét,
S a vándorbottal kezében
Az öreg elébe lép.

S szólt, azazhogy szólott volna,
S nem tudott, csak szája mozgott,
Elfelejtett
Minden hangot.

De az öreg szó nélkűl is
Általlátott szándokán,
Nem különben, aki ott állt
Másfelől, a kisleány.

És egyszerre csak elkezdtek
Sírni mind a ketten,
S rákezdte az ifju is, tán
Még keservesebben.

Ugy megsírtak, sírdogáltak,
Jobban sem kell,
Egyszer űlőhelyéből a
Gazda fölkel,

És hátáról a tarisznyát
Leveszi,
A leány meg kezéből a
Botot veszi ki.

És azóta nyugszik
A tarisznya s bot,
Bolond Istók többé
El nem távozott,

Nem volt bolond,
Hogy távozzék,
Onnan, ahol
Ugy szerették! - - -

Már kevés virág van a pusztában,
Mert az őszi szelek fújnak,
De vagyon még annyi, hogy elég lesz
Menyasszonyi koszorúnak. - - -

Amidőn a templomból mint
Feleség s férj jöttenek,
E szavaknál egyebet nem
Mondhatott a jó öreg:

"Gyermekeim, legyetek
Mindig ilyen boldogok...
Már én is tudom, mi a
Boldogság, meghalhatok."

"Nem szabad meghalnod," súgta a vő,
"Hátra van még valami:
Unokádnak gyermekit idővel,
Őket is meg kell még áldani!" - - -

Évek jöttek, évek mentek.
Mindenik vetélkedett,
Melyik adjon a másiknál,
Őnekik több örömet.

Most pedig... elmondjam-e, ne mondjam?
Űzik a felhőket a szelek,
Nagy pelyhekben sűrün omlik a hó,
Hó a földön, éj a hó felett.

A pusztában csak egy fény világít,
A tanyának mécsvilága ez,
Boldogokra vetheti viágát,
Ugy tetszik, hogy örömében rezg.

A tanyában, jó meleg szobában,
Pattogó szikrázó tűz körűl
Az aggastyán, a férj, a menyecske
És egy pár kis pajkos gyermek űl.

A menyecske fon s dalol: nagyapja
S férje játszik a két fiuval. -
Kinn süvit a tél viharja... ott benn
Perg a rokka s vígan zeng a dal... -

Pest, 1847. november-december

Írd meg a véleményed Petőfi Sándor BOLOND ISTÓK című verséről!
Petőfi Sándor további versei: