Keresés:

Petőfi Sándor

DALFORRÁS

Költőnek lenni isteni,
Én is költő leszek!
Varázserővel szívemet
E vágy szállotta meg.

S e vágy nem szűnő lángiban
Mindegyre égtem én;
Ragadtam végre a kobozt
Nagy tűzzel, hevenyén.

S hogy énekem röpűlete
Fellengezőbb legyen,
Telt hordóhoz vevém magam,
Pincének mélyibe.

Míg fejtörés között időm
Itt lassan mendegelt:
A - nem mondhatnám szűk - torok,
S a csap nem vesztegelt.

De bármint törtem fejemet,
S levék borral tele:
Hiában! a csigázott ész
Egy kukkot sem szüle.

Végpontra szállt a türelem!
Még egyszer jót iszom;
S manó vigye, ha éneket
Ugysem zeng kobozom.

S a csapnak estem nagy mohón,
Gondolva ezeket,
De ó hallatlan bosszu! a
Csap már nem csepegett.

Zajló kebellel álltam ott,
Bennem harag gyuladt,
És megragadtam s vágtam a
Hordóhoz lantomat.

Felhangzott a kiürűlt
Hordónak kebele...
S o üdv, o kéj! a fejtörő
Titok kulcsot lele.

Bélőlem - végre rájövék -
Költő miként leszen:
Im, telve hallgatott s konog
A hordó üresen.

Éhezni kell, éhezni hát,
Ki költő lenni vágy,
Éheztem én is... s folyt a dal
S enyém a mirtuszág.

Pápa, 1842. április

Írd meg a véleményed Petőfi Sándor DALFORRÁS című verséről!
Petőfi Sándor további versei: