Ez a te lyányod, Gábor? én nem hihetem.
Barátom, ember lyánya ilyen nem lehet.
Csupán a képzelet s az is ritkán teremt
Ily kedves kisleányt, ily tündér gyermeket.

Shakspeare, kit úgy szeretsz, Shakspeare képzelete
Teremté e leányt egy boldog perciben,
S megtestesité a múzsa, ki téged ugy
Szeret, s ajándokúl hagyá ott kebleden.

Gyönyörrel nézem én e szép kis alakot,
De őt illetni kézzel szinte nem merem,
Még csak melléje is aggódva lépek én,
Félvén, hogy őt elfúja majd lehelletem.

Oly szellemi e lyány, oly tisztán szellemi!
Eszembe is jut róla a mesés világ;
Ily lényekkel lehettek az Olymp körűl
Megnépesítve a források és a fák.

S ha ő reám tekint... barátom, mondd neki,
Mondd meg leányodnak: ne nézzen énreám!
Ki gondolná, milyen fájó emlékezet
Kél bennem e szelíd szemeknek sugarán?

Ha ő reám tekint: előttem föltünik
Az első, gyermeki ártatlanság kora.
Amit már elveszték, még minden megjöhet;
Ez egy, mi nem jön el többé soha, soha! -

Boldog vagy, férfiú, és boldog vagy te, nő,
Kik azt mondjátok e lyánykának: gyermekem,
Hanem tinálatok még boldogabb lesz az,
Ki ekkép fogja majd szólítni: kedvesem!

Őt bírni, mily öröm, mily boldogság leszen.
Midőn e lyányka a világra született,
Az isten levevé a legszebb csillagot
Az égről, és szívnek tevé keblébe ezt.

Pest, 1847. január