Mindent tevél, amit szabad
És amit nem szabad,
Hogy visszatartsd ellened
Szegűlt leányodat;
Bekeriték őt apai
Tekintélyednek falai,

S úgy volt ármányaid között,
Mint hálóban a hal,
És fenyegetted haragod
Gyilkos villámival...
És mégis elment gyermeked
Az ifjuval, kit szeret.

Mi volt forrása tetteid
Sötét folyóinak?
Tán a szülői aggalom
A jövendő miatt?
Ez volt a szép palást, amely
Rút önzésed takarta el.

Árúnak tartád gyermeked,
S rá alkuvál is már...
Szeretném tudni: mennyiért
Kérték s mi volt az ár?...
Vásárra vitted, tehetéd,
Mert hisz te adtad életét.

Te legalább ezt gondolod.
Hah, milyen lázitó,
Mily iszonyú tett volna ez,
Ha nem voln' olyan ó,
Ha minden istenadta nap
Meg nem történnék újolag.

Van embervásár, szinte van
Ott túl a tengeren,
De az adó-vevő fehér,
S az áru szerecsen,
Mig itt minálunk az apák
Magzatjaikat árulják.

Igy cselekvél te is... vagy mondd
Hazugnak szavamat,
Tégy tanuságot róla, hogy
Szeretted lyányodat,
Beszélj!... egy hangod sem lehet,
Mely megcáfolna engemet.

Midőn ármányod szétszakadt,
S leomlott minden gát,
S az ifju végre elvivé
Magával a leányt,
Annyit se' mondál nékiek:
Vajon lesz-e mit ennetek?

Levontad rólok kezedet,
Ugy távozának el,
Bár meggyőződésed vala,
Hogy első, akivel
Találkoznak, a nyomor lesz,
S majd el sem hagyja őket ez.

De szép hited, tisztelt apa,
Tudd meg, nem teljesűlt,
S ha tán a szükség egykoron
Reájok nehezűl,
Te lész utósó, akinek
Segélyeért könyörgenek.

S ők boldogok, (érdemlik is
Sok szenvedésökért!)
Oly véghetetlen boldogok,
Hogy hozzájok se' fér
A gyűlölség és a harag,
Hogy néked megbocsátanak;

S kivánják: légy boldog te is!...
De bár kivánjanak
Neked minden jót, hasztalan;
Mert ki elhagyja csak
Egy pillanatra gyermekét,
Örökre elhagyj' azt az ég.

Pest, 1847. november