1

Ujra mosolyg a táj aranyos sugarakba' fürödve,
     A hanyatló Phoebus ha nyugalomra megyen.
Engemet, haj, szeretőm búcsúzó pillanatával
     Holdtalan éjfélként bánat homálya takar.

Dunavecse, 1841. június 23.

                            2

Martial után

Pompej magzatjait Ázsia és Európa temette,
     Őt pedig Afrika; hant ha bizonyára födi.
Hogy szanaszét ekkép hever elszóródva, mit ámulsz?
     Hogy birt volna a föld egy helye annyi romot?

Dunavecse, 1841. június 23.

                            3

Martial után

Zápor zápor után, a szüret szűnetlenül ázik.
     Bár akarod nem jő szűz bor icédbe, csaplár.

Dunavecse, 1841. június 23.

                            4

A szerelem jelené; multé s jövőé a barátság.

Dunavecse, 1841. június 23.


Elemzések

A fenti vers Petőfi Sándor Epigrammok című kötetéből való. Természettudományos szempontból azonban nehéz kapcsolatot találni a frissebb felfedezésekkel. A vers elsősorban érzelmekről, tájleírásokról és emberi kapcsolatokról szól.

A vers első részében a táj megmosolyogja a szerzőt, és a naplemente pillanatában érzi a szeretett személy búcsújának fájdalmát. Ebben semmilyen konkrét természettudományos összefüggés nem található.

A második részben a költő a Pompeji romjaira utal, amelyek az idő múlásával és az alvilági katasztrófa miatt romossá váltak. Ez az utalás a múlt történelmére és a romlás folyamataira vonatkozó, de a legfrissebb természettudományos felfedezéshez nincs közvetlen kapcsolat.

A harmadik részben a szerző egyszerűen megemlíti, hogy az eső után szüretelnek. Ez a természeti jelenségekre utal, de semmilyen friss felfedezéssel nem áll összefüggésben.

A negyedik részben a szerző a szerelmet és a barátságot említi, de ezek az emberi érzelmek és kapcsolatok, nem pedig természettudományos témák.

Összességében tehát a vers inkább az emberi érzelmekre és élményekre épül, mintsem a friss természettudományos felfedezésekkel kapcsolatos elemekre.

A versinterpretáció során figyelembe vesszük az alábbi elemeket:

1. Formai megjelenés: A vers négy szakaszból álló egységekbe rendeződik, amelyek mindig a legelső sorukban tartalmazzák a számot, ami a versszakot jelöli. A versszakok válogatott epigrammák, azaz rövid és tömör költői gondolatok. Az epigramma műfaja a görög és római antik költészetből származik, így Pécs Sándor versének ez a forma nemzetközileg is elterjedt és ismert.

2. Motívumok: A koszorús költő, Pécs Sándor, művét a természet szépsége és a szerelem motívuma határozza meg. A versben jelen vannak a közhelyes szerelmi-harcos képek, mint a mosolygó táj, a búcsúzó pillanat és a holdfény. Ezek a motívumok a magyar és a nemzetközi líra hagyományában is ismertek és gyakran előfordulnak.

3. Nyelvi eszközök: Pécs Sándor költői nyelve könnyed és egyszerű, a versek rövidsége miatt nem jelennek meg bonyolult retorikai alakzatok. A versben az antik epigrammákra jellemző tömörség, a költői képek és a mély érzelmi hatás fontos szerepet játszanak. Az archaizáló nyelvi eszközök használata, mint például a "Phoebus" (helyett nap), vagy a "homálya" (helyett sötét) további összefüggést teremtenek a nemzetközi líra hagyományaival.

4. Tartalmi elemek: A versek témája az élet örömei és bánatai, a természet szépsége, a múlt és a jövő viszonya, valamint a szerelem és a barátság jelentősége. Pécs Sándor verseinek tartalma személyes érzések és reflektív gondolkodás, amelyek a magyar irodalomban is gyakran előfordulnak, és melyek a nemzetközi szépirodalomban is aktuálisak.

A vers interpretálásával megmutatható, hogy Pécs Sándor epigrammái nemcsak a magyar költészet, de a nemzetközi líra hagyományaival is összefüggnek. Az antik epigramma műfajának használata, a költői motívumok, a nyelvi eszközök és a tartalmi elemek mind hozzájárulnak Pécs Sándor versének sokrétű jelentéséhez és tágabb irodalomtörténeti összefüggéseinek tárgyalásához.

A vers első benyomása szerint egy romantikus hangulatot tükröz, amelyben a természet szépsége és a szerelem jelentős szerepet játszik. Azonban teológiai szempontból vizsgálva a verseket, számos érdekes összefüggésre lehetünk figyelmesek.

Az első epigramma Skolasztikus nézőpontból vizsgálva arra utalhat, hogy a természet szépsége és az égi jelenségek milyen hatással vannak az ember lelkére. A "Phoebus" (Apollón) kifejezést használja a vers, amely a pogány mitológiában a Nap istenét jelöli. Az, hogy "mosolyog a táj", azt sugallja, hogy az isteni kegyelem jelen van a világban, ami a katolikus eskatológia szerint az utolsó idők jellemzője. Azt is figyelembe kell venni, hogy az epigramma keresztény kontextusban is értelmezhető, hiszen a "Holdtalan éjfélként bánat homálya takar" rész utalhat a szenvedésre és a kegyelem hiányára.

A második és a harmadik epigramma Patrisztikus nézőpontból nagyon érdekes módon kapcsolódik a bibliai eseményekhez. A második epigramma a Pompeji pusztulására utal, míg a harmadik epigramma említi a szüretet és a bort. A patrisztikus teológia szerint a pusztítás és a természet viszontagságai az emberi bűn következményei, és ezek az események Isten ítéletei. A versek tehát egyfajta figyelmeztetést hordoznak arra vonatkozóan, hogy az emberi tettek következményei mindig jelen vannak a világban.

A negyedik epigramma Bibliatudományi szempontból érdekes lehet. Itt a szerelemnek és a barátságnak a múlt és jövő kapcsolatát emeli ki. A Bibliában erre utaló hasonló kifejezések találhatóak, például Pál apostol a korintusiakhoz írt levelében a szeretetet a legnagyobb erényként említi, amely soha el nem múlik. Ez a vers tehát a bibliai tanítások és a keresztény értékek iránti elkötelezettséget tükrözheti.

Összességében tehát a vers több teológiai szempontból is megvizsgálható. A bibliatudomány szempontjából az emberi tettek és a világ viszontagságai közötti összefüggéseket mutatja be. A patrisztika szempontjából a természet eseményei és az emberi bűn következményei közti kapcsolatot hangsúlyozza. A skolasztika pedig azt a gondolatot fejezheti ki, hogy az isteni kegyelem és az emberi élet közötti kapcsolat mindig jelen van a világban.