A vers teológiai szempontból azt a kérdést veti fel, hogy hogyan viszonyul a magyarság a világhoz és más népekhez, legfőképpen az ellenségeihez. Az első sorban megjelenik a világ mint ellenség, amelyre rámutat, hogy az egész világ, a földön belüli létezés közepette egyedül marad a magyar. Ezzel azt sugallja, hogy a magyar nép magányos helyzetben küzd meg az ellenségekkel.
A második részben a költő rámutat arra, hogy a magyar nép mindig szolidaritást vállalt a rászorulóval, még az asztaluknál is. Ez azt jelenti, hogy a magyarok mindig segítettek és osztoztak mások sorsán. Az előzőek felettébb fontosak a bibliatudomány nézőpontjából, mert a Biblia is hangsúlyozza az irgalmasságot, a szeretetet és az osztozást mások sorsában.
A következő rész azt mutatja, hogy jelenleg senki sincs mellettük a bajban, nincsenek barátok és atyafiak. Ez arra utal, hogy a magyar nép elhagyatott helyzetben maradt. Ez a rész kapcsolódik a patrisztika nézőpontjához, amely hangsúlyozza az emberi közösség fontosságát, a szolidaritást és a testvériséget.
Azonban a költő úgy dönt, hogy még akkor sem hagyja el magát, ha mások a magyar népet elhagyják. Itt az isten jótékony szerepe kerül előtérbe, hiszen a vallásban az isten mindig mellettünk áll és segít megőrizni identitásunkat. Így a magyar nép felismeri, hogy az isten mellettük van és ez ad nekik erőt a további küzdelemre.
Az utolsó rész kifejezi a magyar nép végtelen türelmét, de ha egyszer kifakadnak, akkor rettenetes haraggal találkozhatnak az ellenségeik. Ez a rész a skolasztika nézőpontját idézi fel, amely hangsúlyozza a sorsszerűséget, az isteni következményeket és az igazságosságot.
Összességében a vers egy magányos és elkeseredett helyzetet mutat be, amiben a magyar nép megpróbál kitartani és harcolni az ellenségeik ellen. A vallás, az isten, a közösség és a rettenetes harag is fontos szerepet játszik a küzdelemben. A bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjai mind hozzájárulnak a vers teológiai értelmezéséhez és a magyar nép helyzetének bemutatásához.