Ifju szivecskéd legelőször játsza
A szerelemnek szép játékait.
Gyönyör nekem e játék láthatása,
Nem én vagyok bár, akit boldogit.

Ki is ne volna lelkesült néző ott,
Hol a sziv első mozdulásra kél?
Nem olyan-é ez, mintha rózsabokrot,
Virító rózsabokrot ráz a szél?

Az égő szív, ez a rózsának bokra,
Lengő fuvalmak érzeményei,
S hull a bokorról a halvány arcokra
Piros levél, ha a szél lengeti.

Ha szép orcádat ekkép égni látom,
Oh lyányka, szíved érzeményitül:
Derűl kissé az én sötét világom,
Mit szerelemnek napja elkerül.

Költőkebelnek nem szolgál szerencse;
Tudod szerelmem bús történetét:
Volt életemnek egy királyi kincse,
Koldús vagyok, mert azt eltemeték.

Szempilláidnak fekete virágán
A részvét könnyharmatja reszketett,
Midőn előtted szívemet kitárám
És elbeszélém e történetet.

Ekkor, leányka, jó leányka, téged
Édestestvéreműl fogadtalak.
Kössük meg ezt a drága szövetséget
Egy csókkal, Vilmám, és én áldalak.

Különben is te voltál, aki mondád,
Hogy megcsókolni a költőt szabad;
Szép állításod, lyányka, teljesítsd hát:
Tedd ajkaimra testvércsókodat!

Losonc, 1845. június 14-22. között