Petőfi Sándor "Rákóczi" című verse a magyar történelem egyik legnagyobb alakját, II. Rákóczi Ferencet dicsőíti, aki a magyar nemzet szabadságáért és függetlenségéért harcolt az 1703-1711 között zajló Rákóczi-szabadságharc során. A vers teológiai szempontból is érdekes, mert vallásos elemeket és isteni támogatásra, vezetésre szólító felhívásokat tartalmaz.
A bibliai elemeket illetően, az "Oh Rákóczi, kinek emlékére, lángolunk és sírva fakadunk!" sorban a szentek dicsőítése köszön vissza, amelyeket gyakran az Egyházban imádva tisztelnek. A "Sötét éjben fényes csillagunk" hasonlattal pedig a Megváltóra és a keresztény hittanításra utal, amelyben Jézust gyakran a világosság és a fény metaforájával írják le.
A patrisztika nézőpontjából megfigyelhető, hogy a vers az üdvözülés iránti vágyat és reményt fejezi ki a hős szabadságharcosok elhunyt lelkét illetően. A "Hamvaidnak elhozása végett, elzarándokolnánk szívesen" sorban a patristikus hitedényekhez hasonlóan a hős halott sírjának látogatását és tiszteletét fejezi ki, amely hagyomány a keresztény kultúrában gyökeredzik.
A skolasztikus nézőpontból nézve pedig a vers az isteni segítségre, vezetésre és hősi erényekre való hivatkozással idézi fel II. Rákóczi Ferenc küzdelmét és a magyar nemzet szabadságát: "Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe, s vidd előttünk, mint hajdan vivéd", "Erősítsd meg seregünk szivét" sorok utalnak az isteni támogatásra és a hős vezetői tulajdonságokra, amelyek nélkül a sereg nem tudna győzni.
Mindezek mellett, a versben megjelenő győzelem, dicsőség és függetlenség iránti vágy- és reménykifejezés a bibliatudományi, patrisztikus és skolasztikus gondolkodásra is utal, ahol az isteni terveknek és vezetésnek, valamint a nagy eseményeknek és az emberi történelemnek az isteni akarathoz való kapcsolódása kiemelten fontos.
Összességében, Petőfi Sándor "Rákóczi" című verse teológiai szempontból is érdekes, mert a vallás és a hit fontosságára utal, és isteni segítséget, támogatást kért a hős szabadságharcosok számára a történelmi események során. A bibliai, patrisztikus és skolasztikus nézőpontokban sejtethető az emberi és isteni közötti kapcsolat fontossága, valamint az isteni vezetéshez való bizalom és remény.