A vers teológiai szempontból az emberi létezés távoli régi és folyamatosan jelenlévő problémáját, a halált és az élet értelmét boncolgatja. Az első négy sorban a költő bevallja, hogy egy régi baj, vagyis a halál érzése visszatért hozzá, és ez az érzés az élet utazását jelenti a föld mélyibe, vagyis a sírba. Ezt a képet erősíti a sorrendiség is, hiszen a halál előbb megérkezik hozzá, mielőtt mielőtt ő az utazást elkezdhetné.
A következő bekezdésben a költő felteszi a kérdést, hogy miért nem hal meg, vagy miért beteg, és megjegyzi, hogy a halál mintha félne hozzányúlni, vagy csak ijesztgetni szeretné őt. A költő az élettel szembeszállva bátran néz a halál szemébe, és azt mondja, hogy az élet csak rövid béke, és hosszú harc, míg a halál rövid harc, de hosszú béke. Ez egy metafizikai elképzelés, amely szerint az élet földi létünkben folyamatos küzdelmet jelent, míg a halál után megtörténik a nyugalom és béke.
A következő részben a költő megtorpan, és felteszi a kérdést, hogy talán kár lenne érte, ha most meghalna. Megjegyzi, hogy még annyi dal szunyad a kebelében, amely egy egész erdő magvetője lehet, és ha ezek a dalok megnőnek, akkor azok sok fáradt vándornak nyújtanak majd hűvös árnyékot. Eddig csak írt, és várja a cselekedetek mezejét. Megállapítja, hogy az élete még nem ünnep, mert annak a vérrontásnak kell megtörténnie, amely a cselekvésből adódik. Ez azt jelenti, hogy a költő szerint az életének jelentőségét és ünnepét csak akkor éri el, ha vért ont. Ebben a gondolatban tetten érhető a vallásos érzésvilág, ahol a véráldozatnak és a szenvedésnek van vallásos szignifikanciája.
A következő részben a költő arról szól, hogy ha el kellene jönnie a halálnak, akkor azt kéri, hogy gyönyörű tavaszi időben következzen be, hogy a halál is egyfajta szépséget és megkönnyebbülést hozzon számára. Arra kéri a tavaszt, hogy vegyen dupla ütemet, és gyorsan közeledjen hozzá, hogy jól érezze magát az utazása utolsó percében. Azt kéri a tavasztól, hogy hozzon virágokat, hiszen az élete virágtalan volt, a sírja legalább legyen virágos.
A vers tehát a halál, az élet értelme és az ünnepek vallásos és teológiai összefüggéseit boncolgatja. A költő arra vágyik, hogy az élete ne csak egyszerű földi küzdelem legyen, hanem legyen örömteli és ünnepi is, és hogy a halál után eljöjjön a valódi béke és nyugalom. A bibliai kontextusban a vers kifejezi a halál előtti bizonytalanságot és az emberi vágyat a végső megtisztulásra és örökre való otthonra. A patrisztika szemszögéből értelmezve a vers drámai hívószó a térdezésre és megtérésre, valamint a vértanúságra, ahogy a költő követeli, hogy a cselekvésében és élete végén vért ontson. A skolasztika perspektívájából a vers az emberi élet rövidségét és az életciklus természetes rendjét fejezi ki, az élet és a halál váltakozásával.
Ezen kívül a vers általános emberi érzéseket és félelmeket is kifejez, mint például az élet rövidségét, a halálhoz való viszonyt, a vágyakat és reményeket, amelyek az emberben felmerülhetnek.