Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
Nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Nem kérdem én, hogy mi leszek?
Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok
S miért vagyok?...
Magáért születik az ember,
Mert már magában egy világ?
Vagy ő csak egy gyürűje
Az óriási láncnak,
Melynek neve emberiség?
Éljünk-e önnön öröminknek,
Vagy sírjunk a síró világgal? -
Hány volt, ki más szivéből
Kiszíta a vért
Saját javára,
És nem lett büntetése!
S hány volt, ki más javáért
A vért kiontá
Saját szivéből,
S nem lett jutalma!
De mindegy; aki áldozatnak
Od'adja életét,
Ezt nem dijért teszi,
De hogy használjon társinak.
S használ-e vagy sem?
A kérdések kérdése ez,
És nem a "lenni vagy nem lenni?"
Használ-e a világnak, aki érte
Föláldozá magát?
Eljön-e a kor,
Melyet gátolnak a roszak
S amelyre a jók törekednek,
Az általános boldogság kora?
S tulajdonképen
Mi a boldogság?
Hisz minden ember ezt másban leli;
Vagy senki sem találta még meg?
Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!
Bár volna célja a világnak,
Bár emelkednék a világ
Folyvást, folyvást e cél felé,
Amíg elébb-utóbb elérné!
De hátha ugy vagyunk,
Mint a fa, mely virágzik
És elvirít,
Mint a hullám, amely dagad
Aztán lesímul,
Mint a kő, melyet fölhajítnak,
Aztán lehull,
Mint a vándor, ki hegyre mászik,
S ha a tetőt elérte,
Ismét leballag,
S ez így tart mindörökké:
Föl és alá, föl és alá...
Irtóztató, irtóztató!
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még: mi a hideg?
E gondolathoz képest
Meleg napsúgár a kigyó,
Mely keblünkön jégcsap gyanánt
Vérfagylalón végigcsuszik,
Aztán nyakunkra tekerőzik,
S torkunkba fojtja a lélekzetet - - -

Pest, 1847. március


Elemzések

A vers teológiai szempontból számos kérdést felvet, és különböző nézőpontokat tükröz. Ezenkívül kapcsolódik a bibliatudományhoz, patrisztikához és skolasztikához is.

A vers kezdetén Petőfi a sötétséget hasonlítja a bányához, de kiemeli, hogy bár sötét, mégis égnek benne mécsek. Ez a kép a világosság és a sötétség állandó harcát jelenti. Az éjszaka sötét, de égnek benne csillagok, ami azt jelzi, hogy még a legmélyebb sötétségben is lehet remény és vigasztalás. Ezt követően a vers a belső sötétséget hangsúlyozza, amelyet az ember kebelében találunk. Itt nincsenek mécsesek vagy csillagok, csak egy kis halvány sugár. Ez arra utal, hogy az emberi ész és tudás korlátozott, és nem lát át mindenre.

A versben felmerül az ember létezésének kérdése is. Petőfi azt kérdezi, hogy az ember önmagáért születik-e, vagy csak egy lánc egyik gyűrűje az emberiségben. Ez a kérdés összefüggésben áll a bibliai tanítással az ember teremtéséről és céljáról. A bibliatudomány azt tanítja, hogy az ember Isten képmása, és célja az, hogy Isten akaratát teljesítse és boldogságot találjon abban.

A vers ezt követően az önzetlen áldozatról beszél. Petőfi arra utal, hogy vannak olyan emberek, akik a másokért tett áldozatokat saját hasznukra fordítják, és nem szenvednek következményeket érte. Ugyanakkor vannak olyanok is, akik másokért áldoznak, de nem kapnak semmilyen jutalmat érte. Ebben a részben a patrisztika gondolatai jelennek meg, amelyek kiemelték az önzetlen szeretet és a másokért való áldozat fontosságát.

A vers továbbá arra utal, hogy a boldogság fogalma minden ember számára más lehet. Petőfi azt mondja, hogy lehet, hogy amit boldogságnak nevezünk, csak egy kis sugár az új nap előtti láthatáron, amelyet egykor elérünk. Ez a gondolat felveti a skolasztika ideáit a boldogságról, amely szerint a boldogság az emberi lélekben teljesedik ki, és a végső cél az Istenhez való tökéletes egyesülés.

A vers és a benne felmerülő kérdések arra ösztönöznek bennünket, hogy elmélkedjünk a teológiai kérdéseken és a bibliai tanításokon. Emellett felhívják a figyelmet a belső sötétségeinkre és korlátainkra, valamint az önzetlenség és az áldozathozatal fontosságára az emberi kapcsolatokban.

A vers elején a bánya sötétsége, amelyben az égő mécsek lángjai ragyognak, valószínűleg az emberi tudományos felfedezéseket és technológiai előrelépéseket jelképezi. A bolygónkon felfedezett sötét helyeken, mint például az űrben vagy a mély tengeri árkokban, tudományos kutatásokat végeznek, hogy megismerjük azokat a természeti jelenségeket, amelyek korábban ismeretlenek voltak.

A versben említett éjszaka és az égben lévő csillagok megjelenítik az asztrofizikai kutatásokat, amelyek lehetővé teszik számunkra a csillagok, a galaxisok és az univerzum működésének megértését. Az ember elismeri a sötét égboltban ragyogó csillagok és szebbnél szebb jelenségek varázsát.

A "sötét az ember keble" sorban a szerző úgy találja, hogy az emberi szív alapvetően sötét és üres, mivel nincs benne fény vagy csillag. Ezzel akár a pszichológiai vagy neurobiológiai kutatásokra is utalhat, amelyek feltárják az emberi érzelmi és kognitív folyamatokat, és megpróbálják megfejteni a lélek működését és az emberi psziché rejtélyeit.

A következő sorokban Petőfi a világosság és a sötétség közötti kontrasztot hangsúlyozza. Az "élet" (azaz a világosság) vagy a "nem létezés" (azaz a sötétség) mibenlétéről spekulál. Ez a gondolat a modern fizika szempontjából a kvantummechanikai kutatásokra utalhat, amelyek az alapvető részecskékkel és az őket irányító törvényszerűségekkel foglalkoznak. A fizikai világról alkotott megértésünk folyamatosan fejlődik, és még mindig sok ismeretlen kérdés van a kvantumfizika és az univerzum működésével kapcsolatban.

A "boldogság" fogalma is felvetődik a versben, ami egy olyan téma, amelyet a pszichológia és a neurobiológia tudománya is vizsgál. A boldogság, mint közös emberi vágy, még mindig rejtély. A modern kutatások azt mutatják, hogy az életminőség, a kapcsolatok, a célok és a részvétel a társadalomban fontos szerepet játszanak a boldogságunkban.

Végül, a versbe szőtt kérdések azzal kapcsolatosak, hogy az egyén vagy az emberiség tevékenységei és áldozatai hogyan járulnak hozzá a világnak és a társadalomnak, és hogy milyen hatást gyakorol ez a fejlődésre és az általános boldogságra. Ezek a kérdések összekapcsolódnak a társadalomtudományokkal és a fenntartható fejlődés kutatásaival, amelyek azt vizsgálják, hogyan lehet javítani az emberek és a bolygó jólétét, valamint fenntartani a környezeti erőforrásokat a jövő generációi számára is.

A vers elején Petőfi a sötétséget szimbolizálja, ami a bánya és az éj képében jelenik meg. Azonban mind a bányában, mind az éjben vannak fényforrások (mécsek, csillagok), amelyek lehetőséget adnak arra, hogy átlássunk a sötétségen. Ezzel a képpel Petőfi arra utal, hogy az emberekben is lehetőség van arra, hogy megtalálják a világosságot a sötétségek közepette.

A következő részben Petőfi a világossághoz hasonlítja az emberek érzéseit. A természetes világosságra utalva arra kéri az értelmes embertársát, hogy vezesse és mutassa meg neki az utat a sötétségből a világosság felé. Petőfi itt megkérdőjelezi az emberi elme világosságát és azt kéri, hogy mutassa meg miben rejlik ez a világosság. Ez az aggodalom arra utal, hogy az emberek talán nem képesek igazán világosságot hozni, vagy hogy a világosságuk nem valódi és puszta színlelés.

A következő részben Petőfi a költői kérdéseken keresztül feltárja a verse lényegét és a versen belül újabb kérdések merülnek fel. Petőfi megkérdőjelezi a létezés és az ember szerepét és a kapcsolatát a világhoz. Vajon az ember születése már önmagában egy egész világ? Vagy csak egy kis elem a végtelen emberi láncban? Élünk-e valódi boldogságunknak vagy csak saját bánatunkkal? Petőfi azt kérdezi, hogy mikor jön el a boldogság kor, amikor a jók győzedelmeskednek a rosszak felett és minden ember boldog lesz. De azt is megjegyzi, hogy a boldogságot mindenki máshol találja, és talán senki sem találta még meg igazán.

A versben megtalálható egy kritika a társadalomban jelenlévő kétarcúságra is. Petőfi megemlíti azokat, akik mások kárára élnek és jutalmat sem kapnak érte, valamint azokat, akik másokért áldoznak és nem kapnak érte jutalmat. Egyszerűen azt mondja, hogy ha valaki az áldozatnak áldozza fel az életét, azt nem dijért teszi, hanem azért, hogy társainak használjon. Ugyanakkor kérdőjelezi, hogy egyáltalán használ-e ez a feláldozás valakinek vagy sem.

A versben Petőfi az emberi sorsot is megragadja. Megkérdőjelezi, hogy van-e célja a világnak és folyamatosan felemelkedik-e ez irányba vagy sem. Felveti azt is, hogy talán csak mint a virágzásra és hanyatlására kondicionalódott természetünk, a hullám, a kő vagy egy mászó vándor vagyunk. És végül az elkeseredés jellege a versben, mert aki még nem érezte meg ezt a gondolatot, az nem is tudja, mi a hideg. A hideg itt a kilátástalanságot és a puszta létezést jelképezi. A vers megmutatja, hogy az emberi létezés irtózatos, mert az emberek állandóan ingadoznak a boldogság és a kétség között.

A vers végén megjelenik a kétségbeesés, amely a költő személyes érzéseit is visszatükrözi. A hideg képében találkozik a meleg napsugárral, ami végigfut a testén, majd a nyakára tekeredik és a lélegzetét fojtja meg. Ez a kép a neheztelés és elnyomás érzését fejezi ki, amit a költő a világgal való háborújában tapasztal.

Összességében a vers a létezés és a célkeresés kérdéseit járja körül, és az emberi szerepét elemzi a világban. Megkérdőjelezi az emberi létezés értelmét és lehetőségeit, és azt, hogy milyen hatást gyakorol a világra az, ha egyes emberek áldozatnak áldozzák fel az életüket. A vers a kétségbeesést és az elszigeteltséget is bemutatja, amit a költő a világgal való küzdelmében érez.