E ritkán szálló szó, e rémület, ez volna hát a termő férfikor? E korban élek, árny az árnyban; kiáltottam? már nem tudom mikor.
Ó árny az árnyban, csöndben némaság. Sziszeg a toll, míg sort a sorhoz űz. Vad versre készülök és rémült csönd kerít, csak szúnyogoktól zeng a lomha fűz.
Ó mennyi társ, s a fájdalomban legtöbbje mégis úri vendég; emlékeim közt fekszem itt hanyatt, hamar halálra növő növendék.
Bársony sötétség nem vigasztal, és már nem oldoz fel tüskés harag, virrasztva várom és reménytelen, mikor derengenek fel a falak.
Reménytelen napokra vénülök, a régi villongó költőfiút konok, nehézkes férfi váltja fel, akit ziháltat már a régi út.
Ziháltat s a kacér kapaszkodót új váltja fel, halálos, hős orom, széljárta sziklaszál felé vivő vad út, mely túlvisz majd e mély koron.
Már onnan jő a szél és hozza híreit, fütyölni kezd a fölriadt eresz; az ifju asszony arcát fény legyinti, felsírja álmát és már ébredez.
Már ébredez, álmos, szelíd szemén az éber értelem villan megint, álmára gondol s készül a vadnál vadabb világba, míg körültekint.
Körültekint és védő, hűs keze néhányszor végigröppen arcomon, elalszom, fáradt szívem szíve mellett s szememre fú a jólismert lehellet.
1937
|