Huszonkilenc év! most csütörtökön volt egy hete, hogy ennyi lettem; verset szoktam írni én ilyenkor, már évek óta verssel ünnepeltem e szörnyü fordulót, de aznap nem békitett meg semmisem, nem maradt meg semmisem vigasznak.
Számoltam és motyogtam hajnalig, ó jaj, utolsó huszas évem, húszon ím kilenc s utána ó jaj, utána: harminc. Mozdul év az éven: a szív ijedt, régóta kínzom, már évek óta élek így, vad bozótban, ártatlan Robinzon, ki békén tett-vett s közben tudta meg, nem védi semmi és a házat, melyet jó magasra épitett fel, ledöntik s harsogó vadászat kél ellene s az elbukó nap vérében ázva gyilkos és hallgatag vadászok hallgatóznak.
Álmatlanul feküdtem, szédülés hintáztatott, az égből fáradt fények hulldogáltak hunyt szememre; eső jött hirtelen, az éj megáradt, hüvös vize szobámba lomha lepkéket vert be s reszketeg csillagot sodort az ablakomra. Órákat élő lepke szállt le rám s időtlen éltü csillag nézett: mennyi az, amennyit eddig éltem? huszonkilenc év? hófehér enyészet dédelget, ringat s úgy emel fel, mint gyönge pelyhet lassu szél, lassan és borzalmas kényelemmel.
Fölkeltem, kinn a hajnal tétován járkált a púpos hegygerincen, ablakomhoz álltam és kinéztem: előtted húsz év? tíz? vagy semmi sincsen? nem mindegy, mondd? - szóltam magamra, te nem szereztél semmit itt, drága holmi még nem ült a kamra hűsén sosem tenálad, semmi rossz nem él szivedben, mégis űznek, rák épülget benned, vagy leszúrnak, nem mindegy, mondd? vagy tán a máglyatűznek hiányzik majd a költeményed, ha többé semmit már nem írsz, mert mi verssé lenne, füttybe téved?
A lepke meghal s lám az égi fény az vándorol időkön által, nagy folyók tünődve egyre folynak, s deltáiknál iszap zsong fodros háttal, víz álmodik a sűrü ringó nád közt s a fényben föllebeg a nap felé egy rózsaszín flamingó.
1938
|