Hány súlyos őszt és hány halált, halálok vad sorát értem meg eddig én! a süppedő avar szagával mindig tömjén is száll felém.
Száll? inkább csak lejt, szalad, míg rá nem hull a hó, földönfutó és tömzsi páros illat, kettős búcsuztató!
Az alkony most is két emléket ringat, a földrehulló nyár futó szagát s egy jámbor illatét... lejtett utánad az, mikor a hűtlen ég tested a hűvös földnek adta át.
*
Az erdő vetkezik és síkos már a rét, körötted hét szép csillag ég, hét csillag ég körötted és tested körül most hirtelen suhogó kört szalad hét bársonyos vakond a föld alatt.
*
Ó, honnan táncoltál a fényre te? falak tövéből, nyirkos, mély sötétből! S miféle szárnyas akarat emelt? mit láthattál, micsoda égi jelt?
S mi lett belőled, mondd? te lélekűzte test, te röppenő és dobbanó! a gyertyák lángja és a friss lehellet táncol most helyetted s - érted is.
Mi lett belőled lélekűzte test? te dobbanó és röppenő! ki könnyü voltál, mint a szellő, súlyos vagy, mint a kő.
*
Most rejt a föld. S nem úgy, mint mókust rejti odva, vagy magvait a televény csak télen át, - örökre! mint emlékedet e tépett költemény.
1939
|