Az élet-erdőn eltévedtem,
Elvesztettem magam.
Önnönmagamat veszítettem el:
Az egyetlen, az utolsó erőt,
A végső mértékét minden dolognak.
Kialudt a világ világossága,
És megfakultak a föld színei,
Mert tőle függtek mind: önnönmagamtól.
Mert tőle kapta fényét az arany,
Szilárdságát a vas,
Édességét a méz,
Rózsaderengését a szeretet,
Fekete mélységét a szomorúság.
Elvesztettem magam.
Azóta nincsen íze, ereje,
Se fénye, teljessége semminek.
Az örömömnek nincsen magassága,
S be sekélyke víz a szomorúságom,
Holott, ha bánat, - hát tenger legyen!

Elvesztettem magam.
S most önmagamnak Diogenese:
Elmegyek megkeresni magamat.
Végigmegyek a roppant élet-erdőn,
Be-bevilágítok a fák közé,
Szakadékok peremén meg-megállok,
Virágkelyhekbe és emberszemekbe
Vetem kutató lámpám sugarát,
Nagy fennszóval megkérdem mindenektől:
Egy elveszett lelket láttatok-e?
S felelnek fák és szakadékok,
És virágkelyhek és emberszemek:
Sohase láttuk őt.
Hát te talán találkoztál vele?
Te is álmodban láthattad csupán
Szegény lámpásos ember, magadat
Mély-bánatúnak, magas-öröműnek,
Vas-erejűnek, hajnal-szerelműnek:
Igazinak!

1925


Stílusok

Az igazi

Az élet-erdőben eltévedtem,
Magamra találtam.
Elvesztettem önmagamat:
Az egyetlen, az utolsó erőt,
A végső mértékét minden dolognak.
Kialudt a világ ragyogása,
Elhalványult a föld színe,
Mert tőle függnek mind:
Önmagamtól.
Mert tőle ragyog az arany,
Szilárdságot ad a vasnak,
Édességet a méznek,
Rózsás fényt a szeretetnek,
Fekete mélységet a szomorúságnak.
Elvesztettem önmagamat.
Azóta semmi íze, ereje,
Nincs fénye, teljessége semminek.
Az örömnek nincs magassága,
A szomorúságom sekély víz,
Holott, ha bánat, - hát tenger legyen!

Elvesztettem önmagamat.
Most Diogénész önmagamnak:
Elindulok megkeresni magamat.
Végigsétálok az élet-erdőn,
Bevilágítok a fák közé,
Szakadékok peremén megállva,
Virágokba és emberek szemébe
Vetem kutató lámpám fényét,
Hangosan megkérdezem mindentől:
Láttatok tán egy elveszett lelket?
Válaszolnak fák és szakadékok,
Virágok és emberek szemei:
Sohasem láttuk őt.
Hát te talán találkoztál vele?
Te is csak álmomban láthatod,
Szegény fénykéztelen ember,
Magadat bánatosnak, örömtelinek,
Vaserejűnek, hajnali szerelemnek:
Igazinak!

1925

Eltévedtem az élet erdőjében,
Magamra találni képtelen.
Elveszítettem saját lényemet,
A végső erőt, minden dolgok mértékét.
Kialudt a világ ragyogása,
Elhalványult a föld színe és faja,
Mert mind tőle függtek, önmagamtól.
Az arany tőle nyerte fényét,
A vas tőle kapta erejét,
A méz tőle lett édessé,
A szeretet rózsavilágossága tőle,
A szomorúság feketesége tőle.
Elveszítettem saját magamat,
Meglágyult az íz, az erő,
Nincs fénye, teljessége, semminek már.
Az örömnek nem maradt magassága,
A bánatom pedig sekély és lapos vályú,
Pedig ha már szenvedek, akkor legyen tenger!
Elveszítettem saját magamat.
Most Diogenesznek képzelem magam,
Elindulok, hogy megtaláljam önmagam.
Végigmegyek az élet erdőjén,
Beszökdelzek a fák közé, szakadékok peremén állok meg,
Virágokba és emberek szemébe világítva
Megkérdem harsány hangon mindentől:
Láttatok talán egy elveszett lelket?
A fák és szakadékok felelnek,
A virágok és emberek szemei:
Soha nem láttuk őt.
Te esetleg találkoztál vele?
Csak álmaidban láthattad őt,
Szegény lámpásos ember, önmagadat,
Gyötrelmes bánatosat, magasztos örömbelit,
Erében erősit, Hajnali szerelmest:
Az igazit!


Elemzések

Reményik Sándor "Az igazi" című versében a költő elveszettnek érzi magát az élet-erdőben. Elvesztette önmagát, az egyetlen erőt, ami mindent meghatároz és minden dolognak mértéke. A világ világossága kialudt és a föld színei megfakultak, mert mind attól függtek, hogy az ember önmagát megtalálja-e. Az arany fényét, a vas szilárdságát, a méz édességét, a szeretet rózsaderengését és a szomorúság fekete mélységét mind elvesztette a költő, mert elvesztette önmagát. Azóta nincs íze, ereje és teljessége semminek. Az öröme lapos és a szomorúsága sekélyes. Megkérdezi a világot, hogy láttak-e egy elveszett lelket, de a válasz mindig az, hogy soha nem látták őt. A költő Diogenészeként elindul megkeresni önmagát az élet-erdőben, megvilágítja a fák közötti területeket, megáll a szakadékok peremén, és kérdéseket tesz fel a virágoknak és az embereknek. De senki sem látta az elveszett lelket. A vers arra utal, hogy az embernek önmaga megtalálásához ki kell mennie a külvilágba, és meg kell kérdeznie másokat, hogy elérje az igazságot és az igazságosságot. A vers mélyen emberi és filozófiai témákat érint, mint például az önmegvalósítás és az igazság keresése.

A vers teológiai szempontból az emberi lélek elvesztésének és megtalálásának, valamint az ember és Istentől való függőségének témájával foglalkozik.

Bibliatudomány szempontjából a vers megemlíti az "őt", aki az emberi lélek elvesztését okozta. Ez a "ő" lehet Isten vagy egy másik fontos személy az életében. Az ember elvesztette önmagát, elvesztette az egyetlen erőt, amely mindennek a végső mértéke volt. Ezután az emberi élet és világosság eltűnik, és minden elhalványul, mert az ember elvesztette önmagától való függőségét.

Patrisztika szempontjából a vers megmutatja az ember és Isten közötti kapcsolatot. Az ember elvesztette Istentől való függését, és ennek következtében elvesztette önmagát. Az ember elveszítheti önmagát, amikor elveszti Istentől való függőségét, amely adta az öröm, erejét és teljességét. Az embernek meg kell találnia önmagát, hogy visszanyerje a kapcsolatot Istennel és újra megtalálja erejét és teljességét.

Skolasztika szempontjából a vers azt sugallja, hogy a valódi lélek elvesztése az ember benne rejlő lehetőségeinek elvesztéséhez vezet. Az ember elveszítette az erejét, a fényét és a teljességét, és most azon van, hogy megtalálja önmagát. Az ember végigmegy az élet-erdőn, világítást keresve a fák között, de nem találja meg az elvesztett lelkét. Azt állítja, hogy mások sem látták az elveszett lelket, és még álmában sem találkozott vele. Ezzel azt sugallja, hogy a valódi lélek megkeresése nem külső kereséssel, hanem belső spirituális tapasztalásokon keresztül történik.

Egyéb nézőpontok szerint a vers arra utalhat, hogy az ember elveszíti önmagát, amikor elveszíti a külső világban való helyét és jelentőségét. Aztán az ember elkezd önmagát keresni, újra megtalálni, és valódi önmagává válni. A vers áttételesen beszél az embernek az önmegvalósításról és az önmaga megtalálásáról.

Összességében a vers teológiai szempontból arra utal, hogy az ember elvesztette Istentől való függését és önmagát, és most azon van, hogy megtalálja önmagát és visszanyerje a kapcsolatot Istennel. Ez lehet a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontja is.

A vers természettudományos szempontból kifejezi a költő elveszettségét és az életében tapasztalt hiányt. A vers elején a költő úgy fogalmaz, hogy az élet-erdőn eltévedt és elvesztette saját magát. Ez a kép a modern társadalomban gyakran tapasztalt elveszettségre utalhat, amikor az egyén nem találja a helyét a környezetében és elveszíti saját önmagát is.

A költő említést tesz a világosság kialvásáról és a föld színeinek megfakulásáról. Ez összefügghet a környezeti problémákkal és az emberi tevékenység következtében bekövetkező természeti változásokkal. A mai természettudomány legfrissebb felfedezései rámutatnak arra, hogy az emberi tevékenység, mint például az iparosodás és az éghajlatváltozás, negatív hatással van a környezetre és ezek a változások befolyásolják az élőlények és a táj változását.

A költő említést tesz az arany, a vas, a méz és a szeretet jellemzőiről, amik mind az emberi élet és a természeti világ alapanyagainak tekinthetők. A mai természettudományban a különböző anyagok és elemek összetételével és tulajdonságaival foglalkoznak, így ezek az elemek kapcsolhatók a modern tudományos felfedezésekhez.

A vers középső részében a költő azt mondja, hogy elvesztette önmagát és nincs íze, ereje és fénye semminek. Ez felhívhatja a figyelmet az önsajnálatra és a depresszióra, amelyek korunkban komoly problémák. A modern természettudományban végzett kutatások megpróbálják megérteni és kezelni ezeket a mentális egészségügyi problémákat, és sok új felfedezés és kezelési lehetőség áll rendelkezésre.

A költő a vers végén kijelenti, hogy most önmagát keresi és a természeti világban próbál rálelni elvesztett lelkére. Ez rávilágíthat az emberi kapcsolatok és a természet közötti kölcsönhatásra és az emberek természetes környezetben való keresésére. A mai természettudományban a környezeti pszichológia és a pozitív pszichológia területei foglalkoznak az emberi jólétének és boldogságának kapcsolatával a természettel.

Összességében a vers a költő elveszettségét és saját maga elvesztését fejezi ki. Ezek a gondolatok összekapcsolhatók a modern társadalmi és pszichológiai problémákkal, valamint a természeti világ és a természettudomány friss felfedezéseivel.