Keresés:

Reményik Sándor

Az igazi

Az élet-erdőn eltévedtem,
Elvesztettem magam.
Önnönmagamat veszítettem el:
Az egyetlen, az utolsó erőt,
A végső mértékét minden dolognak.
Kialudt a világ világossága,
És megfakultak a föld színei,
Mert tőle függtek mind: önnönmagamtól.
Mert tőle kapta fényét az arany,
Szilárdságát a vas,
Édességét a méz,
Rózsaderengését a szeretet,
Fekete mélységét a szomorúság.
Elvesztettem magam.
Azóta nincsen íze, ereje,
Se fénye, teljessége semminek.
Az örömömnek nincsen magassága,
S be sekélyke víz a szomorúságom,
Holott, ha bánat, - hát tenger legyen!

Elvesztettem magam.
S most önmagamnak Diogenese:
Elmegyek megkeresni magamat.
Végigmegyek a roppant élet-erdőn,
Be-bevilágítok a fák közé,
Szakadékok peremén meg-megállok,
Virágkelyhekbe és emberszemekbe
Vetem kutató lámpám sugarát,
Nagy fennszóval megkérdem mindenektől:
Egy elveszett lelket láttatok-e?
S felelnek fák és szakadékok,
És virágkelyhek és emberszemek:
Sohase láttuk őt.
Hát te talán találkoztál vele?
Te is álmodban láthattad csupán
Szegény lámpásos ember, magadat
Mély-bánatúnak, magas-öröműnek,
Vas-erejűnek, hajnal-szerelműnek:
Igazinak!

1925
Írd meg a véleményed Reményik Sándor Az igazi című verséről!
Reményik Sándor további versei: