Mikor a lélek már higgadni tud,
És azt hiszi, hogy kiforrt és megért,
S véli, hogy most már letörülheti
Békén a kapott seb száján a vért;
S véli, hogy most már békén elbocsáthat
Sok űzött lepkét, tarka semmiséget,
Sok fénybevágyást, sok virágos ágat,
S véli, hogy most már leszűrt, tiszta lett -
És mint az óbor, kiömleni készül
És követni a hulló levelet:
Akkor üti fel benne a fejét
A hiúságnak örök ördöge
És a szent álmok szent szívére lép.

Én felfedtem a hiúság szemét.
És szóltam: jövel, kövess engemet.
És nézd meg a te rózsaberkeid
És nézd meg a te pálmaligeted
Hónapok, évek, századok után!
Nézd az Időt, ki ítéletet tart,
Tekintsd a port, a hamut, az avart,
A lét, a láng, a lomb szemfedelét...

Én felfedtem a hiúság szemét,
És mutattam a sírokat neki,
A süppedt, mohos márványköveket,
Leonardo megfakult vásznait,
S hogy minden meddő volt, hiába lett.
Hogy roppant áloméhségek helyett
Jobb a mindennap kis kenyerét ennem.
Én felfedtem a hiúság szemét.

De csak dörömbölt, ágaskodott bennem.


Elemzések

A vers eleje arról szól, hogy amikor a lélek eljut arra a pontra, hogy higgadt lesz, úgy gondolja, hogy már kiforrt és megért, és megszabadulhat a múlt sebeinek fájdalmától. Úgy érzi, hogy már békén hagyhatja az előző élményeket és hiábavaló vágyakat. Az első részben tartalmazza az ellentmondást, hogy a hiúság örök ördögének felütik a fejüket a szent álmok, amelyek közvetlenül támadnak a szent álmos szívünkre. Ez azt mutatja, hogy a hiúság soha nem hagyja teljesen nyugodni a lelket, mindig újból felbukkan.

A második részben a vers szólítja meg a hiúságot, és arra ösztönzi, hogy kövessen magával. A szerző bemutatja a hiúságnak a múltat, hogy elgondolkodtassák a szemét a múlt értékeitől és az idő múlásától. Arra készteti, hogy tekintsen a porra, a hamura és a lehullott levelekre, hogy felismerje a lét múlandóságát.

A harmadik részben a vers tovább folytatja a hiúság felfedezését. A szerző megmutatja a sírokat, a mohos köveket és a híres művészek alkotásait, amelyek már haláluk után megfakultak. Ez azt sugallja, hogy minden hiábavaló és meddő volt, és hogy sokkal fontosabb és értékesebb a mindennapi életünk apró örömeit élvezni. A vers végén a hiúság továbbra is dörömböl és ágaskodik a költőben, ami azt mutatja, hogy ez a belső küzdelem soha nem fog teljesen megszűnni.

Lévén Reményik Sándor a magyar szépirodalom része, a vers magyarnyelvű és tipikus magyar költői stílust tükröz. Ugyanakkor a vers általános témái (hiúság, múlás, értékek) nemzetközi szinten is jelen vannak a szépirodalomban. Az idő múlásának megjelenítése és az élet apró örömeire való felhívás olyan témák, amelyeket más nemzetközi költők és írók is feldolgoztak.

A Hiúság című Reményik Sándor-vers természettudományos szempontból is érdekesen értelmezhető. A versben a szerző lelkének higgadása után felüti a fejét a hiúság. A hiúság a természettudomány kutatásának legfrissebb eredményeivel kapcsolatban történő részletes elemzést igényel.

Az első részben a lelki világ áttisztulása után a szerző úgy érzi, hogy már letörölheti a kapott sebeket. Ez a sebek sebének gyógyulásához kapcsolódik, ami a modern orvostudomány által hozott fejleményeken alapulhat. A vér letörülése a seb száján pedig a vérzéscsillapítás vagy a vérzés megszűntetése lehet, ami az érrendszerrel, vérzéscsillapító eljárásokkal és a modern orvosi technológiával függ össze.

Az űzött lepkék, tarka semmiségek és virágos ágak elengedésére utalva a szerző megemlíti a fénybevágyást. Ez lehet a szó szerinti fénybevágyás, ami az elektromágneses sugárzás és a fénytani kutatások területére utal, de itt a képzeletbeli virágok és színek is bejöhetnek a képbe, amiket a modern festészeti vagy optikai kutatások mutathattak ki.

Az "alszik az él sejtjeid" rész szintén a biológia irányába mutat, amikor az él sejtjeink pihennek vagy eltűnnek. Az élet, a lomb szemfedelének tekintése pedig lehet a fotoszintézis folyamatára utalva, amikor a növények a napfényt használják fel energia előállításához.

Az "én felfedtem a hiúság szemét" részben a szerző megmutatja a hiúság számára a sírokat, a süppedt, mohos márványköveket és Leonardo megfakult vásznait. Ez megmutatja a hiúságnak, hogy minden életi, alkotói törekvés hiábavaló lehet, mivel minden elmúlik és elavul.

A vers vége azt mutatja, hogy a hiúság ellenére a szerzőben még mindig ott dörömböl és ágaskodik. Ez arra utalhat, hogy a természettudomány legfrissebb felfedezései még mindig nem tudják megválaszolni minden kérdést és kioltani minden hiúságot vagy részlegességet, ami az emberi létezéshez és gondolkodásmódhoz kapcsolódik.

Összességében tehát a versben számos olyan elem található, ami a természettudomány legfrissebb felfedezéseivel összefüggésbe hozható. Ezek közé tartoznak az orvostudomány, a fénytani kutatások, a biológiai folyamatok és a tudományos megismerés korlátai.

A vers első részében a szerző leírja, hogy amikor a lélek már higgadni tud, úgy érzi, hogy megérti a dolgokat és képes megtisztulni a múlt sebeitől. A lélek úgy véli, hogy már megszabadulhat a múltban megszerzett "hiúságoktól" és "virágos ágaktól", hiszen már leszűrte a tapasztalatokat és tiszta lett. Azonban ebben a pillanatban a hiúság örök ördöge felütötte a fejét és megsebesíti a szent álmok szívét.

A második részben a szerző arra hívja fel a hiúságot, hogy nézze meg a rózsabimbókat és a pálmaligetet évszázadok után is. Ekkor rámutat az Időre, aki ítéletet tart és arra kéri a hiúságot, hogy tekintse meg a porból, hamuból és avartól keletkezett szemfedelét, valamint a lét, láng és lomb szemeket.

A harmadik részben a szerző a sírokat, a süppedt, mohos márványköveket és Leonardo megfakult vásznait mutatja meg a hiúságnak. Rámutat, hogy minden meddő volt és hiábavaló, és hogy jobb a mindennap kis kenyerét enni, mint álmodozni a fényűző vágyakról.

Összességében a vers arra utal, hogy a hiúság és az önfényezés értelmetlen és meddő törekvés. A szerző rámutat arra, hogy a valóságban történő helyes cselekedetek, az idő múlása és az őszinteség sokkal fontosabbak, mint a felületes külsőségekre való törekvés.

Bibliatudományi szempontból a vers arra utal, hogy a hiúság az emberi természet része, és hogy ez az önfényező hajlam elvakít bennünket és eltávolít minket Isten valódi küldetésétől. Az Ószövetségben számos példa található a hiúsággal kapcsolatos tanításokra, például a Büszkeség könyvében (Példabeszédek) és a Sófárok könyvében. Az Újszövetségben is figyelmeztetéseket találunk a hiúsággal kapcsolatban, pl. a Római levélben és a Péter apostol első levélében.

A patrisztika, azaz a korai keresztény gondolkodók szerint a hiúság eredete az ember Ádámhoz és Éva bűnbeeséséhez vezethető vissza. Az első szülők elvesztették az isteni kegyelmet, és ezzel együtt a hiúság a lélek részévé vált. Azonban a patrisztika szerint az ember képes megtisztulni és megszabadulni a hiúságtól a kegyelem által, és így visszatalálni Istenhez.

A skolasztika, azaz a középkori katolikus teológiai iskoláknak a vers úgy tekinthető, mint egy morális tanulság. A skolasztikus gondolkodásban az emberi valóság megismerése és megértése az isteni renddel és akaratával való összhangba kerülése révén történik. A versben felvetett hiúság és az idő múlása közötti ellentét rámutat arra, hogy az embernek fel kell ismernie a hiúság hamisságát és el kell fogadnia a világ átmeneti voltát. A skolasztikusok szerint az embernek az isteni tervet kell követnie és a hiúságot az alázat és önfeláldozás megtanulásával kell legyőznie.

Egy másik megközelítés szerint a vers a modernitástól való elszakadást és az egyszerűség fontosságának hangsúlyozását tartalmazza. A modernitásra jellemző törekvés a felszínes dolgokra és a külsőségekre, míg az egyszerűség azt jelenti, hogy visszatérünk a valódi értékekhez és a lényegre koncentrálunk. Ebben a kontextusban a hiúság az elidegenedés és a felületesség ellensége is lehet, és a vers arra utal, hogy csak akkor érhetjük el a valódi boldogságot, ha elhagyjuk a hiúságot és visszatérünk az egyszerűséghez.