A vers első részében a szerző leírja, hogy amikor a lélek már higgadni tud, úgy érzi, hogy megérti a dolgokat és képes megtisztulni a múlt sebeitől. A lélek úgy véli, hogy már megszabadulhat a múltban megszerzett "hiúságoktól" és "virágos ágaktól", hiszen már leszűrte a tapasztalatokat és tiszta lett. Azonban ebben a pillanatban a hiúság örök ördöge felütötte a fejét és megsebesíti a szent álmok szívét.
A második részben a szerző arra hívja fel a hiúságot, hogy nézze meg a rózsabimbókat és a pálmaligetet évszázadok után is. Ekkor rámutat az Időre, aki ítéletet tart és arra kéri a hiúságot, hogy tekintse meg a porból, hamuból és avartól keletkezett szemfedelét, valamint a lét, láng és lomb szemeket.
A harmadik részben a szerző a sírokat, a süppedt, mohos márványköveket és Leonardo megfakult vásznait mutatja meg a hiúságnak. Rámutat, hogy minden meddő volt és hiábavaló, és hogy jobb a mindennap kis kenyerét enni, mint álmodozni a fényűző vágyakról.
Összességében a vers arra utal, hogy a hiúság és az önfényezés értelmetlen és meddő törekvés. A szerző rámutat arra, hogy a valóságban történő helyes cselekedetek, az idő múlása és az őszinteség sokkal fontosabbak, mint a felületes külsőségekre való törekvés.
Bibliatudományi szempontból a vers arra utal, hogy a hiúság az emberi természet része, és hogy ez az önfényező hajlam elvakít bennünket és eltávolít minket Isten valódi küldetésétől. Az Ószövetségben számos példa található a hiúsággal kapcsolatos tanításokra, például a Büszkeség könyvében (Példabeszédek) és a Sófárok könyvében. Az Újszövetségben is figyelmeztetéseket találunk a hiúsággal kapcsolatban, pl. a Római levélben és a Péter apostol első levélében.
A patrisztika, azaz a korai keresztény gondolkodók szerint a hiúság eredete az ember Ádámhoz és Éva bűnbeeséséhez vezethető vissza. Az első szülők elvesztették az isteni kegyelmet, és ezzel együtt a hiúság a lélek részévé vált. Azonban a patrisztika szerint az ember képes megtisztulni és megszabadulni a hiúságtól a kegyelem által, és így visszatalálni Istenhez.
A skolasztika, azaz a középkori katolikus teológiai iskoláknak a vers úgy tekinthető, mint egy morális tanulság. A skolasztikus gondolkodásban az emberi valóság megismerése és megértése az isteni renddel és akaratával való összhangba kerülése révén történik. A versben felvetett hiúság és az idő múlása közötti ellentét rámutat arra, hogy az embernek fel kell ismernie a hiúság hamisságát és el kell fogadnia a világ átmeneti voltát. A skolasztikusok szerint az embernek az isteni tervet kell követnie és a hiúságot az alázat és önfeláldozás megtanulásával kell legyőznie.
Egy másik megközelítés szerint a vers a modernitástól való elszakadást és az egyszerűség fontosságának hangsúlyozását tartalmazza. A modernitásra jellemző törekvés a felszínes dolgokra és a külsőségekre, míg az egyszerűség azt jelenti, hogy visszatérünk a valódi értékekhez és a lényegre koncentrálunk. Ebben a kontextusban a hiúság az elidegenedés és a felületesség ellensége is lehet, és a vers arra utal, hogy csak akkor érhetjük el a valódi boldogságot, ha elhagyjuk a hiúságot és visszatérünk az egyszerűséghez.