Dr. Filep Gyula emlékének

Ó, drága Orvosom!
Bölcs és derült férfiú, atyai jóakaróm Te!
Borzasztó betegségben haldokolsz hónapok óta.
S ezreken segítettél, ezreken!
Ha akadna káromló száj: mint ama Názáretihez, szólhatna Hozzád:
Másokat megszabadított, most magát megszabadítani gyönge!
Jaj, nincs hatalma senkinek megszabadítani Téged!

Isten tudja, s én tudom, érettem is mit cselekedtél!
S én, mit cselekedtem éretted én, mióta ágyhoz szegezett a kór?
Virágot vittem kétszer, s háromszor ha meglátogattalak mindössze talán.
Mosolyogtál, mindíg mosolyogtál, tudón, megadón és fölényesen.
S szóval elibém kerülve, könnyűvé s egyszerűvé tetted
Számomra a szív súlyától irgalmatlan-nehéz beszédet.

Betegszobádba benézni, ne haragudj, nem tudok, nem merek immár -
Halálosan értelmetlen, mindkettőnknek értelmetlen volna ez immár.
Megyek sok-bánatos, ritka-örömös utamon tovább
S megpróbálok ritka-örömöt szerezni azoknak, kiknek még lehet.
S elhagylak Téged, sorsodra hagylak Téged, - tehetek-e máskép?
Kiránduláson leszek talán a havasokban,
Amikor meghalsz és eltemetnek Téged.
És talán ki sem is kísérhetlek akkor a temetőbe.
Az élők élnek, a betegek szenvednek, nyugosznak a halottak,
Ha én feküdnék így, ilyen tökéletesen reménytelenül:
Kis-unokáddal játszanál ugye Te is,
Ha már beadtad a zsongító injekciót az örök-estére nekem?
S rám gondolva, csak néha-néha komorulna el tűnődve az arcod,
S kijőve szobámból, odabólintanál a hűséges munkatárs kérdező szemének:
"Baj van, Amália Testvér, baj van, bizony nagy baj van itt. -"

1937


Elemzések

A vers Reményik Sándor Másokat című alkotása, amelyet a szerző Dr. Filep Gyula emlékének ajánl. A versben található mondatok szerkezeti egységet alkotnak, és lírai költői hangvételűek.

A vers első szakaszában a költő általánosító és tiszteletteljes hangon beszél az orvosról, aki hónapokig szenved betegségben, ugyanakkor többeken segített már. A költő megjegyzi, hogy aki káromolóként szólna a doktorhoz, annak elmondhatná, hogy másokat megszabadított, most pedig maga szenved.

A második szakaszban a költő arról beszél, hogy ő maga mit tett az orvosért betegsége alatt. Kétszer-háromszor meglátogatta, virágot vitt neki, és mindig mosolyogva fogadta. A doktor szavakkal könnyítette a költő szívét.

A harmadik szakaszban a költő azt mondja, hogy már nem mer bemenni a betegszobába, mert az mindkettőjüknek értelmetlen volna. Inkább tovább megy a saját útján, és ritka-örömöt próbál szerezni azoknak, akiknek még van rá lehetőségük. Elhagyja tehát az orvost, és ráhagyja sorsára, mert másképp nem tehet. Az orvos halálakor a költő éppen kirándulni lesz, és talán nem is tudja majd kísérni a temetőbe. A költő itt arra is utal, hogy az élők élnek, a halottak nyugosznak, és a betegek pedig szenvednek.

A versben a költő az orvosról és a saját viszonyáról ír, valamint arról, hogy mit tesz a betegekért. A versben nincsenek konkrét irodalmi utalások vagy kapcsolódási pontok más magyar vagy nemzetközi szépirodalmi művekhez.

A vers természettudományos szempontból értelmezve nem tartalmaz konkrét tudományos felfedezéseket vagy témákat, mivel a vers inkább egy személyes, lírai vallomás. Az emberi kapcsolatok és érzelmek központi szerepet játszanak benne. A vers azonban felidézhet néhány természeti képet, amelyek kapcsolatba hozhatók a mai természettudományos ismeretekkel.

A vers elején a költő beszél egy borzasztó betegségben haldokló orvosról, aki rengeteg emberen segített már. Ez a betegség lehetne bármilyen olyan egészségügyi probléma, amelyhez az orvosok ma gyógyítást vagy enyhülést tudnak nyújtani a természettudományos kutatásoknak köszönhetően.

A költő kifejezi az isteni gondviselést, amelyet az orvos iránt érez, és azt, hogy Isten tudja, miért tette, amit tett az orvossal. Ez az isteni gondviselés vonatkozhat a természettudományos felfedezésekhez, amelyek lehetővé teszik az orvosok számára, hogy segítsenek másokon.

A versben a halál is megjelenik, amikor a költő közli, hogy elhagyja az orvost, és lesz még idő a különféle tapasztalatok megszerzésére és örömszerzésre. A halál természettudományi szempontból a biológia és a kórtan területéhez kapcsolódik, amelyek mind a mai napig intenzív kutatási területek.

A versben említett havasok arra utalnak, hogy a költő talán menekül a természetbe, hogy a természeti környezetben találjon vigaszt és nyugalmat. A természeti környezetnek pozitív hatása van az emberi mentális és fizikai egészségre, amelyekről a mai természettudományos kutatások is beszélnek.

Összességében pozitív képet fest az emberi viselkedésről és kapcsolatokról, valamint a természeti környezet fontosságáról a gyógyulás és a személyes boldogság szempontjából. A verseknek azonban nem a legfrissebb természettudományos kutatások bemutatása a célja, hanem a személyes és érzelmi tapasztalatok tükrözése.

A versben Reményik Sándor egy beteg barátjának, Dr. Filep Gyulának állít emléket, aki hosszú hónapokon keresztül szenvedett borzasztó betegségben, ugyanakkor sokakat gyógyított meg. A vers első része a betegségről és az esetleges káromlásokról szól, amik azoktól érkezhetnek, akik csodákat várnak a gyógyítótól, de mint a szerző is felveti, senkinek sincs hatalma megszabadítani őt.

A következő részben a személyes kapcsolatról és a barát iránti ragaszkodásról beszél. A szerző elismerte, hogy nem sikerült eléggé jelen lennie és támogatnia a barátját a betegsége alatt, csak ritkán látogatta meg. Ugyanakkor megemlíti, hogy amikor mégis meglátogatta, mindig mosolyogva fogadta, és könnyűvé tette a szívét. Ezzel a részben a patrisztikus gondolkodás erőteljesen jelen van, mely hangsúlyozza a szeretet és az adományozás fontosságát, valamint a gondoskodás és támogatás jelentőségét.

A következő részben a költő megmagyarázza, hogy miért nem látogatja többé beteg barátját a halála előtt. Egyrészt azt mondja, hogy már nem meri, vagy nem tudja meglátogatni, mert ezt már teljesen értelmetlennek tartja. Ehelyett úgy dönt, hogy továbbmegy az életében, és próbál örömet szerezni azoknak, akik még élvezhetik azt. Ez a rész talán a skolasztika nézőpontját képviseli, amely hangsúlyozza a prioritások és az élet értelmének megtalálását.

A vers utolsó része a halál és a temetés gondolatától szól, amikor a költő már nem tudna elköteleződni a barátja temetésén való részvétel mellett. A szerző elképzeli, hogy az elhunyt barátja még mindig élne, és játszana a kis-unokájával, míg ő saját sorsára hagyja a barátot és elmegy. A vers vége pedig arra utal, hogy a barát halála nagy szomorúságot okozna az embereknek, de a költő már nem érezné ugyanazt a kapcsolatot, mert nem volt igazi jelen és törődés a beteg barát iránt. Ez a rész az emberi kapcsolatok és felelősség hiányának problémáját veti fel, ami a bibliatudomány nézőpontjából is fontos lenne, hiszen az Isten szeretetével való kapcsolatunkban is tükröződik.

A vers tehát teológiai szempontból különböző aspektusokat fedez fel. A patrisztika és a bibliatudomány nézőpontjai a szeretet, az adományozás és a gondoskodás fontosságát emelik ki, míg a skolasztika inkább az élet értelmének és a prioritásoknak a megtalálására helyezi a hangsúlyt.