Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.


Elemzések

A vers teológiai szempontból a múlandóságot és az elmúlást hangsúlyozza. Reményik Sándor a mindennapi tapasztalatokon keresztül mutatja be, hogy minden folyamatosan változik és elmúlik. Az éjszaka reggelre vált, a nappal este lesz, a színek eltűnnek a szürke por miatt, a csöndet a hang zavarja fel, majd a hang csendbe halkul el. Minden szó, mosoly, seb, kép, álom, láng és táj elmúlik, és mindig búcsút kell vennünk tőlük.

A bibliatudomány nézőpontjából a vers az idő múlását és a földi dolgok múlandóságát mutatja be. Az idő elmúlása és a változások az emberi élet elkerülhetetlen részei, és a versben ezeket a tényeket hangsúlyozza.

A patrisztika nézőpontjából a vers azt az elvet tükrözi, hogy a világi dolgok átmenetiek és vágyaink és reményeink a menny felé irányulnak. Az idő múlása és a változások felszabadítanak bennünket a földi kötöttségektől, és növelik a vágyunkat az örök életre.

A skolasztika nézőpontjából a versben fellelhető elmúlás és változás a létezés alapvető jellemzője. Az elmúlás és az új kezdetek a természet és az emberi lét részei, és ezen keresztül az ember képes fejlődni és tapasztalatokat szerezni.

A versben tehát a múlandóság és az elmúlás állandó tény és része az emberi életnek, és arra ösztönöz, hogy értékeljük az élet pillanatait, miközben vágyunk valami állandóra és kegyelemre, ami a földi dolgokon túlmutat.

Reményik Sándor "Mi mindig búcsuzunk" című versében a költő az elengedés, a változás és az idő múlása témáját járja körül. A vers általános érvényű üzenete tehát a múlandóság és a változás elkerülhetetlensége.

Magyar irodalomtörténeti összefüggések:
- A versben megjelenő búcsú témája összefüggésbe hozható az ún. "búcsúlyíró" irodalmi tradícióval. Ennek a hagyománynak a magyar irodalomban például Márai Sándor és Kosztolányi Dezső művei is részesei.
- Az idő múlásával és az elengedéssel foglalkozó vers témája kapcsolódhat a szimbolizmus irányzatához, amely a 20. század elején volt jellemző Magyarországon is. A szimbolista költők - mint például Babits Mihály vagy Ady Endre - is gyakran foglalkoztak az idő, az elmúlás és az állandóság motívumaival.

Nemzetközi szépirodalmi összefüggések:
- A versben megjelenő elengedés és múlandóság motívumai általános emberi tapasztalatokra utalnak, amelyek világszerte visszatérő témák a irodalomban.
- Az idő múlásával és a változással foglalkozó verseket megtalálhatjuk a világirodalom számos korszakában és irányzatában. Ezek közül például a reneszánsz kor irodalma, William Shakespeare művei vagy a romantika időszaka említhetőek.
- A vers folklóros és képzetes kifejezéseket használ, amelyek a népi irodalom hagyományairól is árulkodhatnak. Az európai népköltészetben is gyakran megjelennek a búcsú, az elmúlás és a változás motívumai, így a népi líra is lehet kapcsolódási pont a költő verseihez.

Összességében a vers széles körben értelmezhető és kapcsolódhat a magyar és nemzetközi irodalomhoz. Az idő múlása, az elengedés és a változás motívumai minden kultúrában jelen vannak, így a vers üzenete univerzális és az emberek érzéseit megszólító.

A vers természettudományos szempontból nézve azt az emberi élet és az idő múlása közötti kapcsolatot mutatja be, amit a legfrissebb felfedezések alapján is jól tudunk értelmezni. Az idő múlása és az emberi tapasztalatok változása a versben többféle formában jelenik meg.

Az idő múlására utal a vers elején az, hogy a váltások és búcsúk állandóak, mint például az éjtől a reggelig való váltás, vagy a színek eltűnése a szürke por által. Ez a búcsú mind a természeti jelenségeknek, mind az emberi érzékeknek és tapasztalatoknak a változásával kapcsolatos.

A versben szereplő hangok és csendek is a természettudományi kutatásokra utalnak. Az elmúlt években a hanghullámok és a zajok vizsgálata nagy előrelépéseket tett, és megértettük, hogy azok milyen hatással vannak ránk. A hangok fellángolása és eltűnése is a természeti folyamatokra utal, amelyeket a legfrissebb kutatások segítségével értünk meg jobban.

A vers továbbá utal az emlékek és a múlt megőrzésére, valamint a hiányérzetekre. Az emlékek és az érzelmek rögzítése a fejlődő agykutatás révén is számos felfedezést eredményezett, és megértettük, hogy az emlékezetünk és az érzéseink mennyire befolyásolják a jelenünket és a jövőnket. A versben szereplő hiányérzetek, például a nem teljesülő álmok vagy a kihűlő "lángok", szintén kapcsolódnak a tudományos kutatások során felismert érzelmi folyamatokhoz.

A vers utolsó része arra utal, hogy bármennyire is búcsúzunk, mindig van valami, amitől búcsúzunk. Ez az állandó változás és az idő múlásának jellemzője. A modern természettudományban ismeretes az univerzum folyamatos tágulása és a folyamatok véges jellege. Ez az állandó változás és múlás áll szemben a tudományos szempontból állandónak tekintett dolgokkal, mint például a Napkelte.

Tehát a versben megjelenő búcsúk és múlások a természettudomány legújabb felfedezéseivel összefüggésbe hozhatók, amelyek megerősítik az idő múlásának és a változásnak napjainkban ismert jelenségeit.