Keresés:

Reményik Sándor

Mikor a villany elalszik

Elvész a fény,
A földi esték arany dicsősége.
Csak a menny éber ezüstszemei
Tekintenek a csöndes szobamélybe -
És bennem villózik egy költemény.

Elvész a fény,
Mely minden fény-elődjét
Nagy-büszkén megvetette
És még az Isten házát is bevette.
Kezünk öreg szer után tapogat:
Egy árva gyertya hazajáró lángja,
Ősi, magas ezüst-tartóban állva,
Kezdi riasztgatni az árnyakat.

Riasztgatja - és idézgeti őket.
Minden eszembe jut,
Mi akkor történt, az új fény előtt...
A gyertyalángon átmerengve látom
Gyermekkorom, a csöndes hegytetőt,
Honnan már csak lefele vitt az út -
És Tündérország kristálykapuját,
A ködbe süllyedt, rég bezárt kaput.

Nézd ezt a lángot, hogy ágaskodik,
És hogy roskad magába -
Most mint egy szív,
Oly elkülönült, számkivetett, árva.
A villanyfény ezredmagával ég -
A gyertya mindíg, mindig csak magába.

De most, most nézd! Elkeskenyül a lángja!
Most olyan, mint egy tőr,
Brútus tőre; mely a sötétbe döf,
És Caesar szívét mégis eltalálja!
Mint élesre fent lelkiismeret -
Mely tompán hull majd ismét önmagába.

Elvész a fény,
A földi esték arany dicsősége.
Csak a menny sok-sok ezüst-lámpása int
Vigasztalón s fenyegetőn a mélybe.

1936
Írd meg a véleményed Reményik Sándor Mikor a villany elalszik című verséről!
Reményik Sándor további versei: