"Valahányszor szemfedő borul a testre,
mindannyiszor lepel hull le a lélekről.
És ha ez a lélek nagy és fényes gondolatok
hordozója volt, akkor a temetés nem
gyász, - hanem diadalünnep, mert
hiszen szobor-, azaz lélekleleplezés".
                                                  Prohászka

Mi történt itt, mi is ment végbe hát?
Egy állvány letört. Gerendázatát
Az ácslegények szerteszéjjel vitték.
Egy állvány letört. Ennyi az egész.

Most páncél nélkül fénylik a vitéz,
Pajzsot nem hord és dárdát nem emel.
Egy állvány letört. Ennyi az egész.
Egy állvány letört. S lehullt a lepel.

Itt állunk pusztán, mezítelenül.
Itt állunk pusztán, csak lélek vagyunk.
De megláttuk, mi rejtve volt belül,
Megláttuk halhatatlan alakunk,
Márványbavésett, örök önmagunk:

Ez a márványarc talán int és vádol.
De benne hősök kiáltása dermed
És róla bölcsek mosolya világol
És rajta költők álma ünnepel.
Ez arcot rozsda nem fogja, sem átok, -
És elmulhatnak tőlünk a világok -
De ez nem múlik el.


Stílusok

Mi történt itt, mi velünk megtörténedék?
Egy emlékmű elhull, kitartása fényre;
S az ácsinasok, akik szétszórták fáról
Gerendáit, hol járnak már, nem tudható.

Páncélt nem viselünk, most fénylenek a vitézek,
Pajzsot sem tartanak, dárdát nem emelnek.
Egy emlékmű elhull, kitartása fényre;
S az elhullott leplét megnézve megrendülünk.

Itt állunk mind, mezítelen lények vagyunk,
Csupán a lélek lakja ezt a testet.
De láttuk belsőnket, amíg rejtve volt:
Láttuk halhatatlan formánkat, mely bennünk volt,
Márványba vésve, örök önmagunk volt.

Ez a márványarc talán int és vádol,
De mélyén hősökre valló kiáltás dermed,
Bölcsességtől arcán mosoly ragyog,
S költők álma ünnepel rajta.
Ez az arc nem rozsda marta és nem átkoz,
Világok múlhatnak el mellettünk -
De ez nem múlik el soha.

Mi történt itt, mi végigévan hát?
Letört egy állvány, mely már nem áll.
Az ácslegények szétvetették fát.
Egy állvány letört. Ez minden vala.

Most páncél nélkül ragyog a vitéz,
Pajzsot nem visel, dárdát nem emel.
Egy állvány letört. Ez minden vala.
Egy állvány letört. A lepel lehullt.

Itt állunk most mi, puszta lényegünkben.
Itt állunk most mi, csak lélek vagyunk.
De láttuk azt, mi bennünk rejtkezett,
Láttuk halhatatlan alakunk.
Márványba vésett, örök önmagunk.

Ez a márványarc int, talán vádol.
De benne hősök kiáltása dermed,
És bölcsesség világít mosolyodól.
És rajta költők álomünneped.
Ez az arc rozsdától nem átszőtt csoda,
És elfog múlni minden más világ,
De ez az arc örökkévaló marad.


Elemzések

A vers többféle természettudományos szempontból értelmezhető.

Az első gondolat, amely a természettudományos kutatásokhoz kapcsolódik, az a test és a lélek kapcsolatának megjelenése. A vers szerint minden egyes temetés során, amikor lehull a testet takaró koporsófedő, egyúttal lehull a lélek leple is. Ez az összefüggés az emberi test és lélek kapcsolatára utal, ami jelen esetben a szobor lelepleződésével jelenik meg. A mai természettudomány a tudat és az agy kapcsolatát kutatja, tehát lehetne ebben a kontextusban értelmezni a verset.

A másik elem, amely a természettudomány legújabb felfedezéseivel kapcsolatba hozható, az a szobor által képviselt halhatatlanság. A versben megjelenik egy márványarc, amelyet sem a rozsda, sem az átok nem érint. Ez a kifejezés a modern anyagtechnológiákra utalhat, amelyek lehetővé teszik olyan anyagok létrehozását, amelyek ellenállnak az idő múlásának és a környezeti hatásoknak. Az örökkévalóság szimbóluma jelenti a halhatatlanságot, melyet a természettudományos kutatások új felfedezései támogathatnak.

Ezenkívül a versben szereplő állvány is kapcsolódhat a természettudományhoz. Az állvány letöredezése és a gerendák elszóródása például az anyagok szerkezetének vizsgálatára utalhat, amelyek meghatározzák az állvány stabilitását és tartósságát.

Összességében a versben megjelenő témák és szimbólumok kapcsolódhatnak a modern természettudomány legújabb felfedezéseihez és kutatási területeihez, mint például a tudat és az agykapcsolat, az anyagtechnológiák vagy az anyagok szerkezetvizsgálata. Ez azt mutatja, hogy a természettudomány által tárt új ismeretek és felfedezések mély hatással lehetnek a művészetekre és az emberi gondolkodásra.

A vers általános témája a test és a lélek kapcsolata, valamint annak a megértése, hogy a lélek az igazi lényünk, ami a test alá vetett lepel alatt rejtőzik. A vers első sora arra utal, hogy amikor a testre szemfedő borul, vagyis halott lesz, akkor a lélek szabadul fel és kilép a testből. Ezt a folyamatot a versben a testről lehulló lepel jelképezi.

Összefüggéseket találhatunk a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjaira is. A bibliában több helyen is találunk utalásokat arra, hogy a lélek örök, míg a test halandó. Például a Máté evangélium 10. fejezetének 28. verse a következőképpen szól: "Ne féljétek aki a testet öltheti, lelkét pedig nem képes megölni." Ez alapján elmondhatjuk, hogy a vers az emberi test és a lélek mibenlétét teológiai szempontból is megközelíti.

A patrisztika idején, azaz az ókori keresztény gondolkodás idején a test és a lélek dualitásával kapcsolatban fontos eszmék alakultak ki. Szent Ágoston például a testet lehetőségek korlátozójának, és a léleket a cselekvés forrásának tartotta. A versben is megjelenik az a nézet, hogy a test halható, de a lélek örök.

A skolasztika időszakában pedig több filozófiai és teológiai művet írtak a test és a lélek kapcsolatáról. Például Aquinói Tamás az ember lényegét a test és a lélek egységében látta, és azt tartotta, hogy a test szükséges az ember teljességéhez. Ezzel szemben a versben a test lelepleződése után a lélek szabaddá válik és magában hordozza a nagy és fényes gondolatokat, ami a skolasztikákban szokásos módon a lélek szellemi jellemzőinek tulajdonítandó.

Ezen kívül a versben olyan gondolatok is megjelennek, amelyek a vallástudomány mellett más területekhez is köthetők. Például a versben a vitéz, aki a lehullott lepelből felszabadulva megmutatkozik, lehet a megtestesítője valamely hősies vagy pátriákok elveinek. Emellett a vers a költők alkotói szerepét is érinti, ami a művészetfilozófia szemszögéből is érdekes lehet.

Ezért a vers teológiai szempontból is különböző értelmezéseket és kapcsolódási pontokat kínál, amelyek a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika mellett a művészettörténet és filozófia területeire is rálátást adhatnak.

A vers tárgya a szoborleleplezés, amelynek hatására a lélek és a test közötti kapcsolat megváltozik. A vers első három sora az általános jelenséget fogalmazza meg, hogy amikor valaki meghal, és a szemfedőt letakarják a testére, akkor egy lepel hull le a lélekről is. Ezután a költő rámutat arra, hogy ha a lélek egy nagy és fényes gondolatokat hordozott magában, akkor a temetés nem gyász, hanem diadalünnep, mert egy szobor-, azaz lélekleleplezés történt. Ezzel a gondolattal a költő arra utal, hogy a szobor a lélekben rejlő nagyságot és ragyogást tárja fel a külvilág számára.

A vers második részében a költő azt írja, hogy egy állvány letört, és ennyi az egész. Ez a kép metaforikusan arra utal, hogy a szoborleleplezés során a lélek végre megszabadul a külső héjától és meztelenül fénylik. A költő rámutat, hogy most már nincs szükség a páncélra, a pajzsra és a dárda emelésére, mert a leleplezés révén a lélek felszabadul és önazonosságot kap. A letört állvány és a lehullt lepel képe arra is utal, hogy a szoborleleplezés által a korábban rejtve volt belső valóság most végre felszínre tör és láthatóvá válik.

A vers harmadik részében a költő arról beszél, hogy most, hogy a szoborleleplezés megtörtént, pusztán, mezítelenül állunk itt. A "csak lélek" kifejezés hangsúlyozza, hogy az a lényegünk, ami igazán fontos, most már teljesen látható és megmutatkozik. A költő azt is kifejezi, hogy belülről megláttuk a halhatatlan alakunkat, az örök önmagunkat, amely márványba vésett és soha el nem múlik.

A versben utalások találhatóak mind a magyar, mind a nemzetközi irodalmi hagyományokra. Az általánosabb nagy gondolatokat hordozó lélek motívuma az emberi lélek mélységével, az élet és halál kérdésével kapcsolatos filozófiai és vallási gondolkodáshoz kapcsolódik. Ez a motívum megtalálható a többi irodalomban is, például a görög tragédiákban és a reneszánsz szonettekben.

A versben a szobor motívuma, amely életre kelti a léleket és az újragondolkodásra készteti az embert, egy olyan klasszikus képzőművészeti motívummal kapcsolódik, mint például a görög szobrászat vagy a reneszánsz szobrászat. A márványarc, a hősök kiáltása és a költők álma pedig utalások lehetnek a hagyományos szobrászati és költészeti művek jelentősége iránti tiszteletre.

Összességében a vers az emberi lélek mélységeit és rejtett valóságát mutatja be, és a szoborleleplezés mint metafora segítségével fejezi ki azt a folyamatot, amikor a lélek végre felszabadul és láthatóvá válik. A vers összefüggésbe hozható a magyar és a nemzetközi irodalom hagyományaival, és kapcsolódik a filozófiai és vallási gondolkodáshoz.