Keresés:

Reményik Sándor

Testvérke

Régesrég elhalt kis húgomnak,
akire nem emlékszem

Mikor elment, a halál a szemét
Fehér kendővel bekötötte,
Azóta mindíg szembekötőcskét
Játszik.
Virágot nem tépett a földi réten,
De fenn az égben
Virágos ágat tart piciny kezében,
A kör közepén úgy áll.
S körülötte állván az angyalok,
Faggatják incselkedve: ki vagyok?
Ha megharagszik rájok,
A nyíló ággal paskolja a hátok,
Mert már ez így szokás,
Ez így szokás a mennyországban is.

Akit szeret a csönd:
Kicsiny fülébe ólmos álmot önt,
Mély, ólmos álmot,
A vágya ne csapongjon szerteszét
Ne hallja a szirének énekét,
A világ csalfa, bűbájos szavát.

Akit szeret, azt elhívja az ég.
Előbb, semminthogy kis szárnya leég,
Kis angyalszárnya
Az élet perzselő tüzében:
Akit szeret, azt elhívja az ég.
A hold világán: az ezüstbatáron,
A nap sugarán, vagy a szivárványon
Magához vonja fel,
Ha mindjárt megszakad egy hű kebel
A földön itt, utána;
Akit nagyon szerettek odafenn,
Az korán visszajut a mennyországba.

Ha élne most, ó, nagy lány lenne már,
Ki tudja, mi sors várta volna itt,
A Véletlennek kusza titkait
Ki bogozhatja ki?
Ha élne most, ó, nagy lány lenne már,
Kicsiny szívét talán
Sebezné tüskével a szerelem,
Ó, jobb ez így talán,

Az égi rózsafán
A rózsának tüskéje nem terem.
Ha élne most: ó, szenvedné velünk
Mindazt a kínt, amit mi szenvedünk,
S a szíve talán törékenyebb volna
Mint a mienk,
Fínom üvegharang,
Amely csupán a méla csöndbe cseng:
Csingling, - kristályos szóval,
S a legkisebb szél már félreveri.
A szíve talán törékenyebb volna
Mint a mienk,
Fájdalmasabban hervadó virág, -
Így - játszik fenn az égben,
S vékonyka patyolat-kezében
Örök a nyíló galagonya-ág!

Ki tudja, tán
Azért hagyott el minket oly korán,
Hogy a szívünkbe belopja a fényt,
A vigaszt, derűt,
A muzsikát,
Mely mennyből zengve, zeng a földön át.
S mindent, mi széppé tette életünk:
Neki köszönhetünk.
Azért, mert őt a hant fedi,
S magáról nagy-szerényen mit sem hallat, -
S csak engem ismernek az emberek -
A szívemben azért
Az ihlet ő és ő tán a sugallat,
A szívembe ő lopja be a fényt,
Ó, én tudom:
Mi együtt írunk minden költeményt.
S ezt hinni könnyű,
Hisz nála minden zengőbb, tisztább, szebb,
Mert az Istenhez ő van közelebb.
Az én utam göröngyös;
Ha mélységben, ha magasságban járok:
Csak el-elbotlik tétován e láb
És csak egy angyalszárny segít tovább.

Néha
Kicsit durcás, azt mondja: játsszunk mást!
Ilyenkor én
A szót, a rímet soká nem találom,
Amíg engesztelőn
Érint a lelke újra, mint egy álom -
És halkan diktálja a folytatást...

Írd meg a véleményed Reményik Sándor Testvérke című verséről!
Reményik Sándor további versei: