Keresés:

Tóth Árpád

ÉJFÉLI LITÁNIA

Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén
Az ablakok: minthogyha szomoru ujjak vernék,
Valami züllött lélek kerűli síri vermét,
Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?

Eső zuhog az éjben. Ó, fekete eső...
Nedves lesz és nehéz s fáradt szagú a lomb,
Ködzsákokat emel a görbehátu domb,
S az aranyruhás reggel többé tán sohse jő...

Tán túl, Braziliában, Amazon-menti fák
Dús ágán fennakadt nagy haja, ott remeg
A szőke kincs, amelynek illatos és meleg
Özönjén megbújt arcom, és nem fájt a világ...

Gyertyát gyujtok, s a fény oly keserű és tompa,
És mindent vastagon bánatszinűre lakkoz,
Árnyékok ferde népe hátrál a zord falakhoz,
S a szív falán a bánat, mint nyirkos, sűrü gomba...

Be árva most a lélek: el innen! menekül,
Ázik s fázik szegény, ó, hova lett fölénye?
Csatangol a sötétben, Isten bús, kósza lénye,
És didereg az utcán, kócos, kivert ebül...

Igen, akár egy eb, melynek szeme borongó
Szelídség s tiszta hűség bársonyló tükre volt,
S a Gazda keze hozzá simogatón hajolt,
De eltévedt szegény, s most már komor bolyongó...

Egy ima volna jó most, a végtelen alázat
Ájult odaadása, halk, szaggatott beszéd...
Ó, lábaihoz bújna, és megnyalná kezét
Urának a szegény eb, de hol leli a házat?

Éjfél. Zokognak tompán, szaporán, feketén
Az ablakok: minthogyha szomorú ujjak vernék,
Valami züllött lélek kerűli síri vermét,
Vagy induló pereg gyászdobok szövetén?...

Írd meg a véleményed Tóth Árpád ÉJFÉLI LITÁNIA című verséről!
Tóth Árpád további versei: