Keresés:

Tóth Árpád

ELÉGIA EGY ELESETT IFJÚ EMLÉKÉRE

Ó, búsan csurran, s bánatosan ragyog
A vénülő bor sárga aranyja ma,
A lomha szél szelíden szállong,
S messzi hegyek aromáit hozza.

Pajtás, köszöntsük csorba kupánk setét
Csengésü párját régi napokra most,
S édes danái tűnt időknek
Szánk fanyar ízét cúkorozzák!

Jó most halottat hívni az éjidőn,
Nézvén: a vén kert borzadozó, komor
Ákáci közt fehér lepelben
Leng-e kisértet a néma útra?

Emlékszel-é rá? gyenge-leány szinét
Orcáinak még festi eléd szived?
Elhullt a harcon ő is, ő is,
Áldozatúl a setét viharban.

Dícsérjem-é őt? verjem-e rá kemény
Ércét "hős" szónak? csillog a hősi szó,
De tompán is kondul s ijesztőn,
Mint megütött vas a múzeumban.

Nem foglalom hát vasba finom s szelíd
Ifjú alakját: ércszobor a vezért
Hirdesse, vér zordon gigászát,
Kit puha lantom meg sem érthet.

Húnyt ifjat illőbb megremegő, setét
Virágu verssel hinteni most körül,
Bús rózsát fűzni holt kezébe,
Elfeledőn, hogy e kéz is ölt tán.

Nyugtassa Isten, sírja örök ölén
Álmodjon éltet, mit sohsem élhetett,
Míg bánatos, csöndes szemével
Néz le a sírra a könnyszinű hold.

S ha bús hazánkba eljön a Béke majd,
S keze a tornyok ablakain benyúl,
Zendítve a harangok bronzát,
S felriad édes ivű galambraj,

És feldoboghat újra nehéz szivünk,
S felnézhet ismét földresütött szemünk
Keresve boldog horizontot -
Ő is örüljön a néma sírban!

Írd meg a véleményed Tóth Árpád ELÉGIA EGY ELESETT IFJÚ EMLÉKÉRE című verséről!
Tóth Árpád további versei: