Keresés:

Vajda János

Első ének

Beborult, sötét van, messze - végesvégig,
Fátra tetejétől le a tengerszélig;
Beborult, sötét van messze nagy vidéken,
Reményül se hagyva egy nyilás az égen.

Hull a zápor, mintha parancsolva volna,
Szemlátomást hízik, dagad most a róna;
Különben ki otthon sátor alatt vagyon
A jószágos ember örül igen nagyon.

És örül a béres, gondolván magába:
Adj uram még hármas ünnepet utána!
S elmélkedve ilyen kivánatos sorrul,
Hevert oldaláról a másikra fordul.

Gazda eresz alól gyönyörködve nézi,
Hogyan élednek fel ellankadt vetési;
Nehéz illatával fű- fa- és virágnak,
Láthatatlan méhek: gyönge szellők járnak.

Harcok győzödelmes megtérő fiának
Koszorút, bokrétát kötöző leányok
Eltekintenek a sűrü zöld erdőbe,
Titkolózva támadt képeken tünődve.

- A komondor fekszik boglya közé - ólba,
Mintha tudná, hogy most nem lesz semmi dolga.
Bóbiskol a madár, ringatja a fészek,
Tető alatt van most mind a jótét-lélek.

Nem is jár, dehogy jár, kinek jó a sorja,
De mikor nem volt e földnek bujdosója?
Vagy a nép, mely itt él Magyarország földjén,
A világra is már nem bujdosva jött-é?

Szél a sivatagot nem egyedül járja,
Akad ember mindig - földönfutó párja!
S az öröm, ha másutt életét megúnta,
Ide jő nagy árván, s elvegyül a búba...

Hol a hit körösztje oly korán eltörött,
S meghajolva búsong koronája fölött!
Hol ha be nem omlik vértanuk sirhalma,
Tenger volna, melynek egymást űzi habja.

- Sárga paripáján fut már Béla herceg,
Gyorsan tünedező síkon - föl a bércnek.
Jön süvöltve a szél, húzza kacagányát,
Sírva kéri, hogy ne hagyja itt hazáját.

Mintha hallaná is, amint kérve mondja:
"Megsirat - ne menj el - Magyarország trónja;
Majd beföstik leölt igazak vérével,
Megfertőzik undok áruló beszéddel...

Ne menj el, ne menj el... avvagy nemsokára,
Fölkereslek majd az idegen hazába';
S csatamezőn fölvett haldokló testvérek
Nyögésével világ végéig kisértlek." -

Mintha a futó szél ezt susogta volna...
Mintha Béla szíve fájna alattomba,
Alattomba... mert eközben arculatja
A harag villámos felhőit mutatja.

Mert ő megtiltotta szivének, hogy fájjon;
Szeresen, gyülöljön bármit e világon:
De ha fáj, maradjon odabenn magára,
Ne merjen kiülni hősi orcájára.

Szép egy arc is volt az övé - nem hiába
Kérte ki a bút, hogy föl ne üljön rája;
Mert akit fölnyergel ez a rút boszorkány,
Sarkantyúja örök ráncot vág az orcán.

Arca testvér volt a május hajnalával,
Hol a piros sugár harcol a homállyal;
Barnapiros volt az, igaz magyar fajta,
Magába szeretett a teremtő rajta!

Termete sugár volt, mégis méltóságos,
Rajta a félelmes a kedvessel páros;
Játszva ing lován, mint büszke hadi gálya,
Mely alatt kifárad a tenger dagálya.

Mintha ezt érezné lova is, a Tátos,
Azért is gyakorta makrancos, házsártos;
Legeléskor csöndes, ehhöz semmi kedve,
Mintha szeretné, ha más ennék helyette.

De ha kardcsörrentve ül föl a gazdája,
Mintha rá nagy tettek dicsősége szállna,
A felhőbe tekint, oda vágyna szállni,
Mindha kevesellné csak a földön járni.

Van is ő nagy böcsben, van is szép szerszáma,
Kevélyen tekintget jobbra balra rája;
S minthogy épen ura sarkantyúja érte,
Noj' szen megmutatja hogy megszolgál érte,

Nekiered, fogy a sivatag előtte,
Nem látod a lábát mikor ér a földre;
Mint a szél hajtotta futó fölleg árnya,
Eltünik a messze kékellő homályba.

Hova mennek, merre lészen utazásuk,
Míg az ország szélén újra feltaláljuk,
Mért bujdosnak messze túl a völgyön, halmon,
Ily pogány időben -: várjatok, eldallom.

Még István király ült - szám szerint az első,
Magyarország trónján, - jámbor, istenfélő
Ember, nagy keresztény - magyar is volt persze,
Csakhogy az idegent fölöttébb szerette.

Míg a karját bírta, nem utolsó bajnok;
Győzött, valahányszor magyar ellen harcolt;
Nagy hódító volt a szellemek honába',
Szentnek is avatta ugyancsak a pápa.

De ép' agg korára megfordult a kocka,
Olaszok állottak az ajtósarokra;
Tulajdonkép maga állította őket
Oda, kik azután ősz fejére nőttek.

Már ezeken aztán nem tudott kifogni,
Éles fegyverük volt - jól tudtak susogni,
Hogy harcoljon a hős ellene a szónak?
Oroszlán is kitér sziszegő kigyónak.

Beteg is volt, vén is szegény... hjaj hiába'
Így van ez maiglan - látjuk e világba';
Mit teszünk mi jobbat elaggott korunkba'?
- Csutorát, tarisznyát akasztunk nyakunkba,

Ballagunk a hegyre, játékunk lesz a bor;
Újra gyermekekké tesz bennünket a kor,
Sőt az unokák még fejünkre is hágnak,
Nevetnek, gúnyolnak, és sárral dobálnak...

Ó, mulandó világ - ó, siralomvölgye!...
De hova tévedtem már megint - a kőbe!
Korhely képzelődés hova sülyedél le,
Nem dicsőbb-e lenni trónus közelébe?

Jó István király az olvasóhoz látott,
Leimádkozandó minden gyarlóságot.
S amint leolvasva szeme hatvanhárom,
Utoléri őtet csöndes, édes álom.

- Velencei Péter pedig alig várta,
Hogy felüljön Magyarország trónusára;
"Már ugyis csak hálni jár belé a lélek,
Láb alól kitenni talán nem is vétek.

Ha elküldöm oda, hova rég kivánja,
Meg is köszöni még" - gondolá magába';
"Oszt minek a világ!" - s olasz cimborái
Között orgyilkosra könnyü volt találni.

"Három herceg él még, Béla, Vazul, Endre,
Árpád nemzetségből - fogjuk majd ezekre
A csínt, - hihető lesz, mert ugyis a trónra
Ők következnének előttem a sorba,

De ők várjanak, mert vadak és pogányok,
Nem tudják deákul még a miatyánkot;
Aztán térdepelni sem igen szeretnek,
S csak félvállról néznek oda bármi szentnek...

Azért a jó öreg trónörökösének
- Tanusítva mélyen járó bölcseséget -
Engem nevezett ki, - de nem gondolt rája,
Hogy a legnehezebb: várni koronára."

- Édes álma vagyon szent István királynak,
Szőke angyalok a feje körűl járnak.
Aztán karjaikra véve őt, repülnek
Magasán a kéklő mérhetetlen ürnek.

Magyarország földjét végkép összejárják,
Paloták és házak tetejét föltárják,
Látott is sokat - (sok érdekes dologra
Halovány szent arcát szégyenpír futotta)

És boldognak látta szeretett hazáját, -
De amint beérték saját palotáját,
Mit soha nem sejtett, szörnyüködve nézte,
Hogyan törnek ő szent jámbor életére.

Látta önmagát hunyt szemekkel a széken,
- Mialatt a szárnyas ajtó nyílik épen;
Egy olasz testőre óvakodva lép be,
Tőrhegy-fényü szemmel - késsel a kezébe,

Monda ekkor a mézharmat-ajku angyal
Csodálatos, édes zeneszerű hanggal:
"Akarod, hogy végre hajtassék e vétek,
Hogy elkárhozzék e noha gonosz lélek?"

"Nem akarom!" mond az istenfélő lélek,
Az angyalok erre leereszkedének.
Beleillesztették szellemét a testbe
S szárnyeresztve álltak háta mögé, lesbe'.

Emeli a gyilkos tőrét a királyra,
Kinek fölnyilik most két szeme pillája,
És nyugodtan néz rá... de minő szemekkel!
Bűnös szeme szemközt nem állhat ezekkel.

És úgy tetszett néki, mintha két őrangyal
Intené átlátszó szellemujjaival; -
S szól a szent király halk, megigéző nyelven:
"Mikor isten velem, ki lehet ellenem?"

Megmered a gyilkos, elesik a tőre,
Ónnehéz bűnbánat húzza le a földre;
Leborul a király trónja zsámolyához,
S töredelmesen kezd bűne gyónásához.

Hanem ez a gyónás - testőrök vezére
A galád Péternek sehogy sincs inyére.
Volt esze: magára nem hagyott vallani,
Sietett őkelmét karóba huzatni.

- Azután könnyebb lett benne a lélekzet.
Béla herceg iránt mély gyanút gerjesztett,
S a beteg királyt már parancsolva kérte,
Béla herceget hogy fogassa be véle.

Mert az ő kérése már parancsolat volt.
De a jó király a jövendőre gondolt.
Béla herceget hát magához hivatta
S így beszéle hozzá, könnyeket hullatva:

"Jól tudom: szilaj vagy, csintalan, könnyelmű;
De magyarabb, hívebb és nemesebb lelkű,
Semhogy - mint galádul koholt gyanu terhel:
Életemre törnél kibérelt fegyverrel...

Bátor vagy, tudom; bár vakmerő ne volnál!
A veszélynek, mely tán érhet udvaromnál,
Egyenes nagy lelked szégyell is kitérni -
- De neked a magyar hazáért kell élni.

Eredben foly Árpád vére. - Drága kocka!
Emlékezz, mi áll rajt: Magyarország sorsa!
Okos és erős vagy: senkitől sem féltlek,
Csupán önmagadtól, - jól vigyázz hát, kérlek.

És amily igaz, hogy sírom szélin állok,
Neked utaidban minden jót kivánok."
És elhallgatott, és csak kezét nyujtotta,
Mélyen érzett bánat nagyon áthatotta,

Béla is megindult... könny tolult szemére, -
S ráejtette bátyja remegő kezére;
"Bátya! - mondá - szóljon ez a könny helyettem,
Értelek - indulok - áldjon meg az isten!"

És nehézkes szívvel indult a szobából,
Kivezette kedves lovát az állóból;
A kapunál Endre bátyja köszöntötte,
Még jókedvvel kérdvén: hova, hova, öccse?

"Messze, messze - mond ő -, idegen hazába,
Jöjj utánam majd, ha sorsod úgy kivánja" -
S elrohant, eltűnt a zordon bús időben,
Mint a kanyargó sas fekete felhőben.

- Égi útját a nap már tizedszer járta,
Hogy fölért a Kárpát kékes oldalára;
Sokszor elfáradt és sokszor felkiáltott:
"Édes egy hazám be nagy a te határod!"

S föltekintve a bérc ezüstös fejére,
Felséges nagybátyja képe tűnt elébe,
Kinek, mint e bércnek idegen határba,
Már a koporsóban van az egyik lába.

Rejtett búja volt még nagyobb is szivének;
- Meg kell halni végre a föld emberének; -
De örökké élni kellene honának,
Melynek életéért annyin elhalának!...

Így tünődve halkan ballagott a hegynek;
Arany sarkantyúja zöld selymén a gyepnek,
Mint a messziről jött fáradt zene hangja,
Pengve, képzelmébe jobban elringatta.

Kedves lova pedig - (hogy nagyon szerette,
A meredeken föl gyalog járt mellette)
Egyet-egyet csípett út melletti fűből,
Hogy jobban mehessen majd ha ura ül föl.

- Puszta volt a tájék, itt-ott lakta ember,
A természet bája volt rajt minden inger;
Itt-amott egy gombaképü tót lézenge,
De az a magyart nem várta be közelre.

És már harmadnapja, hogy magyart nem látott,
Érezett szívében nagy hiányosságot.
Mintha a síkság, mely kimaradt alóla,
Elhagyatottságban testvére lett volna.

Akaratlanul is vissza-vissza nézett,
De feléje már csak távol kéke fémlett.
"Hej bár egy ökölnyi magyart hoztam volna
- Gondolá -, bár lenne népem utolsója!

Hova leszek én majd a fanyelvű nép közt?"
- S im egy ősz magyart lát sziklán ülve szemközt.
Hóka már, de mégis tűz lövell szeméből,
Megtakarított fény még jobb idejéből.

Arca egy sebháló. Mint még álló oszlop
Ős romoknál, melyek fala rég leomlott,
S rajta már a tüzes mennykő is kifáradt,
Ütve homlokára örök barázdákat -

Olyan oszlop volt ő harcok idejébül,
Egyedül maradva kor-, bajtársak nélkül;
A halál a sok közt mindig átugratta,
Most meg vén korára nem igen kap rajta.

Iszonyú csizmáit cserélgette épen
- Melyeket apjától nyert örökségképen -,
Mostan a hajszását húzta föl cselőre,
Mint szélingatott tölgy, csikorgott a bőre.

Tiszteletgerjesztő egy pár csizma volt az!
Ilyeket mai nap címerül se foghatsz.
Idetova két hős szakad el belőle,
Mégpedig jut egynek mit szenvedni tőle.

Sarkai kihullott buzogányszögekkel
Voltak erősítve - harci emlékjellel.
Tornyos szára fölött játszadozó bojtja,
Valamikor harci zászló sarkán lógga.

"Mi a neved és a nemzetséged, bátya?
Van-e kedved jönni velem a világba?
Adok puha sárga csizmát, könnyű fegyvert";
Így beszélt az öreg úrhoz Béla herceg.

- Sasszeme fölpislog az öregnek, kajla
Szófogadatlan nagy bajszát megcsavarja;
"Ki fia vagy, ecsém?" - kérdi egyszeribe,
"Én is voltam olyan szegény ember, mint te!"

"Béla herceg vagyok, Kopasz László fia"
- Kacagányát szellő eközben kinyitja,
És alatta drága gyöngyös ruha látszik;
Az öregnek mind a két szeme káprázik.

Örömében földhöz vágja buzogányát,
Messze elhajítja torzonborz gucsmáját;
Szempilláin öklét végighúzogatja,
S nagy sokára jut csak szóhoz, "Eszemadta!"

S alig hisz szemének. "A biza, a biza!
Eszemadta ékes helyes királyfia!"
Fohászkodik - "ej no! majd nem ösmerélek,
De hogy is nőttél meg ennyire deréknek.

Hogyne ösmernélek - hát apád' anyádat!
És te elfeledted Hadonár bátyádat?
Ki csinált legelső nyilat, ivet néked? -
Hej, hogy válnunk kelle új vallástok végett!

Én a magyar isten híve vagyok máig,
És úgy is halok meg, akármire válik;
Azért választottam e rideg vidéket,
Vadászgatva itten háborítlan élek.

No de hagyjuk abba - hogyne mennék véled,
A világ végére dehogy nem kisérlek!"
És azonnal indult völgyi sátorához,
Felövedzi minden fegyverét, kantároz.

Azután kettecskén mennek, mendegélnek;
Emlékezetükben most a multnak élnek.
Az öreg mesét mond - az az valóságot,
Csakhogy az mai nap beillik csodának.

Beszélt néki véres, szörnyü viadalról,
Hol a kiontott vér teli patakkal foly;
Hol mind a két fél elhullott a csatában,
Hirmondónak csupán ő maradt - magában.

Beszélt néki a szép szülőföldi tájrul,
Hogy a boldogabb mult előtte kitárul,
Mint midőn szűk völgyből hegytetőre érünk,
S elhagyott mosolygó vidék áll előttünk.

Eszébe jutottak vágyai, reményi,
Nagyratörő lelke biztató vezéri;
Nem figyel, csak bólint az öreg szavára,
Lelke a nemrégmult alkonyában jára.

Majd pedig fölváltva nézett a jövőbe,
De az kivehetlen burkolt volt előtte.
Lelki szemeit rajt nem is fárasztotta,
- Biztatón szólt ifju szíve feldobogva.

Ezenközben Kárpát tetejére értek,
Vén Hadonár véget vete a mesének.
Mélyen fölsohajtott, aztán a nyeregből
Bükkfatőbül ábdált csutorát emelt föl,

S csöndes hangon így szólt: "Édes egy cselédem,
Hova megyünk, meddig, én soha nem kérdem;
De most a magyar föld határára értünk,
S túl leszünk azonnal, mihen egyet lépünk.

Nekem egy ármányos ellenségem vagyon,
Melyet a bárdommal nem üthetek agyon;
Alattomos, álnok s veszedelmes igen,
És tanyája van a szívem közepiben.

Néha oly erősen kezd el fojtogatni,
Hogy erőködve sem tudnék hangot adni;
Most is ahogy itten állok a határon,
S édes hazám földjét tán utószor látom,

Hej, e tenger sziklát ha még annyi volna,
Könnyebben viselné vele terhes róna,
Mint amily nehéz a szívemen valami..."
De mit az öreg már nem bírt kimondani. -

De amit nem mondott, azt megcselekedte:
A kulacs szájával esett szerelembe;
Béla herceget is vele megkinálta,
De még az a bornak nem volt jó barátja,

Elmerengve állt a zordon hideg bércen
És mohón tekintett végig a vidéken.
Azután a kemény sziklát megölelve -
Hazafájdalom szent csókját rálehellve:

"Legyek én teérted földönfutó árva,
Csak te légy dicső, nagy, magyarok hazája!
Ne legyen szükséged - adja isten - énrám"
Monda s átlépett a magyarföld határán...

 

Írd meg a véleményed Vajda János Első ének című verséről!
Vajda János további versei: