Keresés:

Vajda János

Költő barátomhoz

                  I

Nem mondom, hogy barátod vagyok,
Te se mondd azt soha énnekem.
Ami a gyöngék közt esküszó,
Legyen az közöttünk sejtelem.
Ne legyen szivünknek cégére,
Mint akármi hitvány korcsmának,
Mit a szél elhord, mit pajkosok
Göröngyökkel, sárral dobálnak.

Hidd, hogy a világ rossz; de ne hidd,
Hogy ne volna párod erényben,
Meg ne állj sötétült utadon,
Mig egy csillagot látsz az éjben.
Gyönge lelkek vétkes ürügye:
A világ, az ember hibája.
Nem a föld sötét, beteg szemük
Von fekete fátyolt reája.

Kiket hűn szerettél, emberek
Hagyjanak el bár mind hűtlenül:
Hidd, hogy él egy távol, ki igaz;
S ha hited van, nem vagy egyedül.
Ha szeretsz és nem tudod, miért?
Elhihedd, hogy igazán szeretsz.
Legyen őrzött, szent ez érzelem!
Boldogságod drágagyöngye ez.

És ha - mint e fájó életű,
Kishitű csoport hireszteli -
Volna e világ valóban oly
Elvetemült, bűnökkel teli:
Mi magas, nagy volna a tudat:
Nála jobbnak lenni, jó barát!
Egyedül kilátszani a bűn
Özönéből, mint egy Ararát!

Egy az átok, egy a szenvedés,
Mely kisérend életünkön át;
És ha egy a sor, mely szétszakít,
Mint az égbolt két szép csillagát:
Legyek csillag, mely ragyog, amig
Sötétség borítja az eget,
S örömömben elhalványodom,
Ha te majd a hajnalt hirdeted!

                                    (1855)

                  II

Nem ért minket soha senki!
Amennyit mi gondolunk,
Mind kevés az, amit abból
Kifejez a mi dalunk.
Aminek örülni tud más,
Szánjuk vagy nevetjük azt;
S ami nekünk fáj, nem értik,
Dehogy értik a panaszt.

Nem ért minket soha senki.
Mind hijába dalolunk.
Barátom, mi e világon
Mindig egyedül vagyunk.
Forró vulkán a mi szívünk,
Fagyos hóhegy a fejünk,
Jaj a földnek, ha kitörnénk;
És hahogy nem, jaj nekünk!

Nem ért minket soha senki!
Amennyi a mi bajunk,
Csak úgy lehet elviselni,
Hogy magunk rá - kacagunk.
Az igaz, hogy e kacajtól
Megőrülnénk annyiszor!
De hogy így se boldoguljunk,
Átokúl azért a bor!

Nem ért minket soha senki.
Bujdosunk mi, mint a szél;
Mint az elátkozott lélek,
Mely se nem hal, se nem él.
A viharban, a felhőkben,
A felzúdult tengeren
Hallják a mi hangunkat, de
Meg nem látnak sohasem...

                                    (1857)

 

Írd meg a véleményed Vajda János Költő barátomhoz című verséről!
Vajda János további versei: