Keresés:

Vajda János

Negyedik ének

Vége már a zajos búcsú-lakomának;
A vitézek, noha fáradtak valának,
A vacsora végén pendülő zenére
Mindegyiknek újjászületett bő vére.

Soha sincsen oly kedv, mint amidőn másnap
Határnapja van a harcba-indulásnak.
Különös, hogy aki halni indul s ölni,
Előtte való nap nem is tud gyülölni.

Mint a Niagarán andalgó dereglye,
A vizesés szörnyü torkához közelgve
Sebesebben halad, majd szilajon rohan
Kétségbeesetten - visszahozhatatlan:

Szintúgy a halálnak fölszentelt vitézi,
Minél közelebb a vész, sietnek élni.
- S elképzelve hogy tán utójára látja,
Kedvese is inkább rásimúl karjára.

Régi ősök vitéz cselekedeteit
Szép rimekben lantos ifjak énekelik.
Szíve földobog rá mindegyik vitéznek,
És hasonlók lenni nemes vágyban égnek.

- Kik fitymálva szóltok az elmult időkről,
Essetek kétségbe inkább a jövőtől:
Nem rajzott az eszme hajdan a fejekben, -
De a szív erősebb, jobb volt a kebelben.

Hogy az öldöklés volt a dicsőség útja:
- Jön-e idő, mikor nem lesz az, ki tudja? -
Ám ha a gyülölség az emberkebelnek
Örök istenátka, mit ki nem téphetnek:

Legyen becsületes nyilt a csatatére,
Egyenlő fegyverrel rontva ellenére...
És elesni, halni tudjanak nyugodtan,
Nem átkozva istent, világot magokban.

Ám ha lenni kell, hát hadd legyen gyülölség!
Az ok és a fegyver - ebben a különbség.
Egykoron gyülöltek szerelem s hazáért,
Most gyülöl az ember egyenest magáért.

Kacér hölgy - jövendő - fátyolos képeddel,
S te sivatag jelen alattam - sülyedj el!
Szebb a mult - legalább hős volt benn az ember,
Nem pénz volt a bálvány, nem csalás a fegyver...

Szent volt a barátság, a szerelem szentebb,
Ép ezért egymással gyakran összevesztek.
És így Berezina már gyülölte Bélát,
Mivel Richsza s Béla sziveikbe bélát.

Haj, mi szép nyelvet tud a lányszem sugára,
Hogy megérti minden, bárhol a hazája!
Mialatt végezték a jó estebédet,
Béla már Richszától minden jót megértett.

Sok vitéz volt ottan, s mindegyik sovárga
A király lyányának egy pillantására.
Kapott is mindannyi egy-egy pillanatot
De csak olyat, melyet mindegyik láthatott.

Mer a pillantás, mely vallja a szerelmet,
Az amolyan félénk, titkos, lopva ejtett,
Félve találkozó a rokon sugárral,
Ilyeneket váltott Richsza is Bélával...

Berezina pedig, aki mindezt leste,
Önmagát biztatva, majd kétségbeesve,
Már csupán a harcok viharát ohajtá,
Mely avvagy szerencsét, vagy halált hozand rá!

Richsza végre hálóteremébe ment el.
Vitézek maradtak bortölt serlegekkel.
Ittak - legelőször persze a királyért,
Azután Lengyelhon legszebb leányáért.

Részegitő-édes volt ez a pohár bor!
Menyország-nyitó volt utána a mámor.
A bor nem hiába gyermeke a napnak,
Benne sugarának bűbájai vannak.

Piros rózsát fest a fekete felhőre,
Azon át néz a nap le a sötét földre,
Igy a vitézek a mámor fátyolán át
Az ellen hadát csak kicsiségnek látják.

De van egy, kinek még most is jut eszébe
A pomerán vezér rettenetes képe.
"A haddal magával - szólt ez így hozzájuk -,
Ha isten segít, majd valahogy elbánunk,

De azt kérdezem most tőletek előre,
Ki lesz, aki Mervát leteríti földre?
Tudom, hogy hazánkért halni készek vagytok,
De mit ér, ha egyig kezétől elhaltok? -

Én azt gondolom - ha ügyünket fontoljuk,
Nem sereggel, csak egy vezérrel van dolgunk.
Ki míg életben van, hada győzhetetlen,
Valamint, ha elhal, meghódolna egyben."

A józan beszédre szörnyü lett a lárma.
Kinek harag, kinek szégyen ült arcára.
Megzördült a fegyver, s nagyobb számmal voltak,
Kik önerejükben bízva hánykolódtak.

Pomerán vezérnek híre messze terjedt,
Róla szájrul szájra histórják kerengtek.
Sok vitéz vítt avval nevezetes harcot.
De mind belehalt, vagy vallott nagy kudarcot.

Béla a meséket csöndesen hallgatta,
S hogy előtte rémlett Merva hős alakja,
Titkos öröme volt gerjedő szivének,
Melyre hajaszáli fölemelkedének.

"Alkalom már lesz - a többi magam dolga,"
Tervet szövögetve ezeket gondolta,
És mivelhogy már a győzelemre gondolt,
Gondolatában a koszorú is ott volt.

A koszorú az volt, ami most a haszon.
Az ő koszorúja a királykisasszony.
Elindulta előtt látni ohajtotta,
De sehogy nem ötlött most eszébe módja.

Már mulóban volt a rövid nyári éjjel,
Bóbiskolt a lámpa aluszékony fénnyel.
Jobbadán távoztak már mind a vitézek,
Vagy ültő helyükben elszenderedének.

Béla szemét csak nem fogta be az álom,
Föl s le nyugtalan járt sok üres szobákon.
Végre selyemszárnyas függöny-ajtó mellett
Csöndesen megállt és merő figyelem lett.

Valami gyönge nesz ütődött füléhez;
Hajnali langy szellő vagy lehellet-é ez?
Szellő az bizonnyal, mit hajnal sohajtott,
S a természetben fölgerjedő vágy hajtott.

- Egy merész fuvalma csintalan szellőnek,
S szárnyai szétválnak a selyemfüggönynek,
S azon át még egyszer rövid pillanatra
Alvó kedvesének látszott ékes arca.

Látta sovár vágytól nyílva maradt ajkát,
És hallotta forró keble lángsohajját,
Mely "szeretlek" szót vitt láthatatlan szárnyán,
Magyarázatul hó karjait kitárván...

De hamar a függöny újra összehajla,
S már a szellő nem is könyörüle rajta,
Újabb kedvezésért bármi szépen kérte,
- Mert az lepihent - tán a gyönyörű képre.

Reménykedett, várt még, de hiába vára,
- Egyszerre csak szólal öreg Hadonárja,
Okolja a várni türhetetlen Tátost,
S mert vele már nem bír, menni kéne már most.

A vár udvarán már végig sorban állnak
Választott vitézi Mieszkó királynak.
Hivogat a kürt, vad paripák nyerítnek.
Zörrenése hallik acél fegyvereknek.

Megjelen a király végre seregében,
Lyánya búcsut int a palota-erkélyen,
Csikorog a kapu, s azon dübörögve
Indul a derék had le a zöld mezőre,

Hol a kisebb-nagyobb egybegyűlt dandárok
- Melyeket vezetnek országnagyok, bárók -
Bókolása között nemzeti zászlónak
A királyt üdvözlik, s véle csatlakoznak.

Aztán egyesülten zúgva megindulnak
Porfelhője között széles országutnak,
Melyen át fegyverek ezere csillámlik,
Midőn tetejökben nap sugara játszik.

Igy indulnak felhők nyugotról gyakorta,
Méhökben haragvó villámmal rakodva;
Elsötétül a táj, merre áthuzódnak,
S keble elszorúl a félénk földlakónak.

S könnyebbülve hosszún, háladón lélekzik,
Ha látja, hogy szelek más vidékre viszik.
És csak a távolból nézve bősz haragját,
Tiszteli magában isten akaratját.

Tiz nap és tiz éjjel gyorsan haladának,
S határában voltak Pomerániának.
Gyönyörű sík volt ez, eltekintve rája,
Béla csak fájóbban gondolt szép honára.

- "Bátya - így beszéle Béla Hadonárhoz,
Ügetés közben -, mit szólsz e tartományhoz?
Ugy hiszem vitéznek jók a pomeránok;
Mert vitéz nép szokta lakni a sikságot,"

Mire viszont felelt Hadonár eképen:
"Hej tán voltam is már hajdant e vidéken!
Mikor a világot jártuk hadakozva,
Haza dicsőséget s gazdag zsákmányt hozva.

Közel lehet már a tenger is mellettünk,
Csak az tarta vissza, hogy tovább nem mentünk.
Szerették e földet akkor is apáink,
Szapora füvében híztak paripáink.

Magyarország mellé jó lett volna foltnak.
E volt a mondása az erős Botondnak.
Emlékezem: szőke izmos népek lakják,
A kelevézt, dárdát szerencsével hajtják.

És ugyancsak vissza kelle emlékeznünk,
Ha akartunk győzni: hogy minek születtünk.
Hanem azért végre csak levertük őket,
- No de minek bántom a szép mult időket!"

Ezalatt egy magas erdőbül kitérve
Értenek világos szabad mezőségre.
Egy kiáltás hangzott szanaszét: "ellenség!"
Mely után viszont lett hirtelen csöndesség.

Egy kevéssé hőkölt a had csillapodva,
Mintha akaratlan mind egyet gondolna;
Csak a szívek vertek gyorsabb, hangosabban,
Melyek fenekén most ezer érzelem van.

- Ilyen hallgatás van a természet keblén,
Bosszuálló sötét vihar közeledtén,
Mikor a föld mintha elkészülve várna
Az uralkodó ég sujtoló nyilára. -

Most az ifju bajnok kedvesére gondol,
Elsohajtva hozzá kegyetlen távolból.
Egy pár óra, s talán távolabb lesz tőle,
S a végső fohász is kiszakad belőle.

Mert váltig hiába áltattok, beszéltek:
Kivánatos a kéj, s kedves ez az élet.
Szép a virág, szép a napsugár, a pajzán,
És még a halál is szép az ifju arcán.

S csakis ifju halhat szépen; - ha elaggtál,
Már jótétemény s nem áldozat a halál.
Hazáért csak az hal, ahol a kebelben
Vesztenivalóként él még a szerelem.

A fekete földön szánhadd a virágot,
Melyet zivatarnak vad keze levágott,
Az öreg nem hal meg, csak lehull magától,
Mint aszott gyümölcs lehull az életfáról.

Most kit a dicsőség örök szomju vágya
Dagadó kebellel vezérlett csatába,
Diadalkapukat épit képzelegve,
Megdöbbent szívét még keményebbre edzve.

Parancsait osztja a király legottan.
- Mint a sas, mely pihent kőszálon, nyugodtan,
Verebet pillantva kiterjeszti szárnyát,
Hogy sebes röptével győzze meg prédáját -

Úgy hadát, mely haladt hosszú csoportokban,
Kiterjeszti széles, rendes csatasorban,
S mérsékelt menetben indul ellenére,
Az pedig bevárja készen, közelébe.

Már majd farkasszemre értek az ellennel,
A jeladást várta csak az elszánt lengyel.
Markolaton volt már keze a vitéznek,
Hogy bemutathassa kardját a napfénynek,

Midőn mindeneknek csodálkozására,
Két lovag az ellen hadából kiválva,
Követségi jellel, fehér lobogóval
Közelg a királyhoz, ki előbb igy szólal:

"Nos hát a szentlélek szivetekbe szálla,
És megtérve jöttök békét kunyorálva?
Ám a megtérésnek szivemből örvendek,
De föltétlenül ne várjatok kegyelmet."

Hirtelen haragtól elfeketült képpel
Szólt az egyik követ héjázó beszéddel.
"Jó király, egy kissé korán vagy kegyelmes,
Még a te kegyelmed senkinek sem kedves.

Nézz végig hadunkon és vedd fontolóra,
Vagyunk-e szorulva esedező szóra?
Számra és erőre - semmiben sem enged
Bármibe kerülne - hadunk a tiednek.

Elgondolhadd azt is: ha egymásra rontunk,
Egész álló nap tán vért hiába ontunk.
Külön istenünkért küzdenénk mindketten,
S azok nem engednék magokat egykönnyen.

Azért bölcs vezérünk, vitéz fejedelmünk,
- Kit most egyedüli urunkul tisztelünk -
A csatának könnyebb végzését kivánja,
Ha valaki véle párbajra kiállna.

Azért azt üzeni: ha szereted néped,
Annak drága vérét mostan megkimélhedd.
Állj ki véle magad, és ha őt levágtad,
Seregünk és népünk hódol koronádnak,

Valamint: vezérünk ha legyőzne téged,
Őt uralkodónak ösmerje el néped.
Kivüled vezérünk mással is kimégyen,
Csakhogy az vezéri - főuri vér légyen."

A pomerán követ végzé a beszédet.
Király és vezéri szótlan összenéznek
Mintha valamennyi kérdené magától,
Vajjon fél-e vagy nem a nagy pomerántól?...

Mieszkó ha épen király nem lett volna,
Mostan újra meg lett volna zavarodva.
De kitérő válasz, - vagy, ha épen nincs más,
Nála mindig készen áll az elhalasztás.

"Várjatok kevéssé s vonuljatok félre,
Felelek azonnal uratok kértére."
Kopjavetésnyire hátrált a két követ,
Súgva-búgva fujván egymás közt a követ.

Lengyel király pedig az alvezéreket
Maga körül gyüjté s hozzájuk beszéllett.
"Lovagok, vitézek, figyeljetek szómra,
Irányzom beszédem egyedül a jóra.

Merva noha vétkes lázadó vagy bármi,
Kihivásának nem szabad ellenállni.
Bárha ránk hátrányos vagy veszélyes volna,
Lovag-kötelesség már ezt parancsolja.

Ha egész haduktól megveretnénk légyen,
Még ez sem lehetne olyan égő szégyen,
Mintha ezereink közül egy se válna,
Aki ez egyetlen bajnoknak kiállna.

Nem is szólok arról, hogy e párbaj dolga
Kivánatos inkább mi részünkre volna.
Ha Mervát elejtjük, mondhatom bizonnyal,
Hogy serege, népe meghódol azonnal.

És tudjátok azt is, hogy a pomeránok
Keresztény vallástól nem iszonyodnának,
Csak makacs vezérük erős akaratja,
Mely őket pogány hit bilincsein tartja.

Ami engem illet - örömest kiállnék,
Istenem s hazámért bátran síkra szállnék,
Ám de tán nem szégyen vallanom előre,
Hanyatlottam immár korra és erőre.

Azt is jól tudom, hogy közületek bárki
Bizonyos halálra is örömest áll ki,
Ha dicső halála hitre vagy a honra
Üdvösséget avvagy dicsőséget hozna."

A király beszédét el sem végezhette;
Lelkesült rivalgás támadott mellette;
Sok vitéz megütve kardja markolatját
Jelentette, hogy kész fogadni a halált.

De a király ismét folytatá legottan,
"Örömömre szolgál, hogy nem csalatkoztam.
Ámde tőlünk most a haza nem azt várja,
Hogy valaki menjen bizonyos halálra.

Mostan győzni kell oly bajnok ellenében,
Kinek párja tán nincs a földkerekségen.
Ellenségem ugyan a pomerán órjás,
De most káros volna az elbizakodás.

Ám ki vállalkozik, az gondolja jól át,
És meghányja-vesse elejét utóját.
Itt a halál szégyen, és egy nemzet átka
Kisérné a bukott vakmerőt sírjába..."

Itt megállapodott a király és vára,
Lesz-e és mi lesz a felelet szavára.
Hallgattak, tünődtek, mig a csöndességet
Megtörvén egy éltes bajnok igy beszéllett:

"Ha szabad tanáccsal - jó uram királyom
Szólni hozzád, - én a nagy csatát ajállom.
Nagyján ösmerem mind fogósb ifjainkat,
Egyre most az ország sorsát mégse bízhadd.

Most az egyszer órjás avvagy csodaszülött -
Való, ami való - nincs soraink között.
Ezt én mondom, aki vitézebb, jobb népet
Honfitársaimnál soha nem ösmérek."

És a körülállók komoly hallgatása
Szavainak vala tanubizonysága.
Éltüket nem félték a lengyel vitézek,
De mindegyik félt kárt tenni nemzetének.

A király fiai számba nem vevődtek,
Még csak szoktatóba hozta harcra őket.
Szép sudár legénykék - hanem még erőre -
No, csak várniok kell egypár esztendőre.

Vitézei során újra végignézett
A király - nem adva föl a reménységet.
És amint szemével Bélát föltalálta,
Föléledt szívében hite, bátorsága.

Az pedig ott állott magában, tünődve,
Nem igérkezik-e valaki előtte?...
Már a király ajkán volt a szó, hogy híjja,
Midőn ép elébe álla Berezina,

S ajánlotta magát a párviadalra,
S csak kevésbé mult, hogy el nem lőn fogadva.
Ámde most Bélának eszébe jutottak
A szerelemesdő hizelgő szép szavak,

Melyeket az erdőn mondott Berezina,
S melyeket látszólag kedvesen vett Richsza.
S fölbillent sisakja meredő hajától,
Sötét szeme lángolt nagy indulatától.

"Uram, király - szólott határzottan -, kérlek,
Engedj küzdenem az óriással érted.
Őt ugyan ösmerni még szerencsém nincsen,
Csak annyit tudok, hogy ember és nem isten.

S ezt elégnek tartom. Im te magad mondád,
Hogy e párbajtól függ országod, koronád.
Ám ha van, ki magát érdemesbnek tartja,
Jöjjön és hadd lássam, erősebb-e karja?..."

Nagyon is tetszett e beszéd a királynak.
És igéretet tőn azonnal Bélának,
Hogy ha szerencsés lesz páros viadalja,
Pomeránok földjét jutalomul adja.

Hogy pedig az ellen elbizott vezére
Kifogást ne tegyen eltitkolt nevére,
Legott fővezérnek kinevezte őtet,
- Vigye hirül neki rögtön a két követ.

S mivel már a nap is nyugovóra szálla,
Harc idejét szabta másnap hajnalára;
Éjre pedig a két had vonuljon hátrább,
S köztük a szabad tért táborőrök járják.

Követek e választ véve távozának;
Lengyel had szerencsét ohajta Bélának.
Mert hazájuk sorsa bízva volt kezére,
Senki irigységet iránta nem érze.

Csak egy ajk volt néma, csak egy arc volt sápadt
Közepette a víg, zajos sokaságnak.
Csak egy szemben égett sötét boszu nyila:
Ez a büszkesége-sértett Berezina.

 

Írd meg a véleményed Vajda János Negyedik ének című verséről!
Vajda János további versei: