Keresés:

Vajda János

Ötödik ének

Ragyogó csillagok tetején az égnek,
Lenn a földön sűrü tábortüzek égnek.
Széllel-játszi tüzek mellett heverészve
Izesen beszélget a had nagyobb része.

Beszélnek csodával határos kalandról,
Melyekről maiglan őrzött krónika szól;
Mindegyik elmondja kiállt veszélyeit,
Hol bizonnyal elvész, ha - isten nem segít.

Fegyverét az egyik, jó lovát a másik
Víg borozás közben földicséri váltig.
Mindegyiké legjobb, második egyé sem,
És megállapodnak ebben valamennyen.

Csak Berezinának nincsen nyugodalma,
Lázas indulatok hörgő szavát hallja;
Szerelem, gyülölség legnagyobb mértékben
Szíve rovására küzd az elsőségen.

Mint vérontás-jósló üstökös az égen,
Rendetlenül jár-kel egyedül az éjben;
Már két ízben ért el Béla sátorához,
S háborodott lelke semmit sem határoz.

"Egész Lengyelország föle ifjusága
Itt van egy csomóban (tünődik magába),
Java cseh vitézim, kiket válogattam -
Annyi ezeren nem állanak utamban.

Nem állanak, ám mert nem is állhatnának!
- És egy számüzöttje a magyar hazának
Elvetődik ide magában, véletlen,
Mint egy földönfutó vándor, szerencsétlen, -

S ennek itt azonnal legkiválóbb sor jut;
Elrabol előlem győzelmet, koszorút.
Elnyeri szerelmét a legszebb leánynak,
S holnap tán dicsőség fogadja fiának...

S mindezt könnyeden, csak amugy útbaejtve.
Míg én őmiatta el vagyok felejtve.
Ezért hagytam hát el szökve én hazámat...
Hogy vissza is szökve vigyen a gyalázat?

Szív, ne hánykolódjál, - vagy azt kérdezem hát
- És azután válassz, - előtted mi drágább?
Szerelem, dicsőség - vagy ez utált élet,
Melyben vágyaidra kacag gyöngeséged?

Fecske ajak, hazudsz. Mást beszélsz, te, szívem,
Dobogásod után indulok én híven,
Mely örökké vészről, gyöngeségről beszélsz -
Hallgass el babonás meséddel, gyáva ész!

Vagy nem olyan-e, mint a nap, a szerencse,
Mely előtt egyenlő a magyar, mint a cseh?
S nem erős-e karom, nincs-e bátorságom
Mely harcoljon érted - üdvözítő vágyam?..."

- S a határozottság megért kebelében.
Hosszu megfontolás különben sem szégyen;
Csak a kivitelben ne habozzon a szív,
S legyen szándokához halálában is hív!

És így ért harmadszor Béla sátorához,
Rövid imát mondva seregek urához,
Ki imáját talán meghallgatta volna,
Ha haraggal vegyest nem lett volna mondva.

És belépe Béla - a vezér elébe,
Kit talála párducbőrön hevertébe,
Nyugodt szelid arccal, hosszukat pillantva,
Szemére ohajtott álmot csalogatva.

Édes merengésben töltött rövid óra,
S már szerelmesével találkozott volna.
De kedvese felül az álom is drága!
Harcolni kell érte életre-halálra.

"Árpád unokája halljad - én gyülöllek,
Azért vagy te ölj meg, avvagy én megöllek.
Honnan ez idegen indulat - ne kérdjed,
Elhihedd, magamnak jobban fáj, mint néked.

Ródd föl ezt ne nékem, hanem a végzetnek,
Mely nekünk - kettőnek, egy szivet teremtett.
Egymás gátja vagyunk - egyikünk ne éljen,
Ki ezt igy akarta, az isten - itéljen."

Imígy Berezina. Béla vezér pedig
Még tovább képzelge szótlan, egyideig.
Végre kifejtőzve ölelő karjából
Éber álmodásnak - jó szive hangján szól:

"Hát nem elég szép-e kedvesed - hű Gunda?
Mit tesz majd, ha szíved hűtelennek tudja?
Szeressed, ha leltél egy hű szeretőre,
Hidd nekem, a földön nem akadsz kettőre.

S hidd el nekem azt is: az istenitélet
Az, hogy Richsza engem szeret és nem téged.
Mit nyernél, ha kardod engem el is ejtne,
Vasadat üthetnéd saját kebeledbe.

Szerelmed ingatag. Vigasztalásodra
Mondom, hogy mikorra visszaérsz honodba,
Előbbi szerelmed ujolag föléled,
S még te a szerelem mennyországát élhedd.

És derék legény vagy - használhatsz hazádnak,
Örömére válhatsz még apád s anyádnak.
Ámde szép öcsém, ha mégis úgy kivánod,
Én igérem, hogy szép, könnyü lesz halálod."

Béla őszintén szólt, jobb indulatából,
Berezina mégis gúnyt érzett szavából.
És fojtott haraggal szólt: "Köszönöm néked,
Óriás erőt ad gúnyoló beszéded.

Csak gúnyolj tovább is, élesebben, kérlek,
S ha erősebb vagy, majd dühömmel fölérlek.
Most hiszem már bátran, amit félve hittem:
Elbizottságodat megalázza isten."

Kishitü föllázadt volna e szavakra,
- Az erős nem könnyen gerjed föl haragra.
Béla fővezér is dúló harag helyett
Jó szivében fájó szánalmat érezett.

"Bujdosásom társa! - szóla hozzá - szánlak.
E hittel felőlem ne indulj halálnak.
Nálunk bizodalmas őszinte a beszéd,
Ez oka, ha szavam gunyolónak tetszék.

Áldás-e vagy átok? - a magyar nyelvének
A szív a szavakat sugalló szent lélek,
És szívünk derűben-borúban egyforma:
Egy kevéssé pajzán - mit tehetünk róla...?

Ha isten kegyelmes marad életednek;
Láthatsz közepette a veszedelemnek;
Akár vihar, akár csata morajja szól,
Tréfás beszédeket hallhatsz ajakamról.

Úgy hiszem, legyőzlek. Mért nem mondanám ki?
S ha talán te nem vagy e valláson: állj ki.
Ha magam valóban erősebbnek hittem:
Verjen meg, s bizonnyal meg is ver az isten.

Ám ha a lelkemben nem élne ez a hit,
Elhalaszthatnám e viadalt holnapig.
Okul elég volna tán, hogy virradóra
Két nemzetnek sorsa bízva van karomra.

Sőt ha szándékunkról a király vagy a had
Neszt vehetne - vívnunk sem leendne szabad.
Itt a közel erdőn, valamely tisztáson
Küzdjünk hát azért - hogy csak az isten lásson."

Mialatt így szólott szelid nyugalomban,
Könnyedén, vidáman felölté azonban
Gyémántokkal ékes ragyogó szép kardját,
Melynek oroszlánfej őrzi markolatját.

Az ádáz zörejjel táncolva verdeste
Bal combját, a szabad fényre kiesengve
Sötét tarsolyából. Míg kezébe fogva
- Hogy lármát nem üssön - ura csititotta.

Tett fejére csurgón torzonborz kalpagot,
A fölé meg szúrva üstökös csillag volt:
Diónyi nagyságú drága kődarabból
Sűrün kisugárzó hófehér kócsagtoll.

Azután megütve kardja markolatját,
Megcsördítve vidám, dalos sarkantyuját,
Gondtalan lélekkel bajtársára tekint,
Mintha mondta volna: mehetünk, ha tetszik.

Annak szívét pedig a vetélydüh lakja,
S még egyszer, utószor szóra nyilik ajka:
- "Istenemre! - mért is tagadnám előtted,
Deliséged egyik oka, hogy gyülöllek.

Ha már önmagától iszonyodik lelkem,
Ha önmagam előtt utálatos lettem,
Te tettél azzá, ha szörny levék; csak soha
Téged az életben ne láttalak volna!

Kora gyermekségem óta ezideig
Kényeztette lelkem a merész, édes hit,
Mely azt sugta mindig: bejárhadd a földet,
Bajnokot nem találsz magadnál különbet.

Most e hit díjául fájó csalódás jut.
De tán nem is úgy van - ám azért meglássuk.
Aki megteremtett - az isten határoz,
Irtson el, ha erőt nem adott a vágyhoz!"

Béla hallgatott s majd gondolatba mélyedt.
De szerencséje volt ép erős szívének,
Hogy az élet örök titkait hiába
Fürkészni - korának nem volt nyavalyája.

Kezet fogva, békén, szótlan elindultak
Ki az éjbe titkos, veszélyteli utnak,
A nem félt - lenézett halált fölidézni,
Ronda alakjának gúnnyal szembenézni.

Mely zsarnok, ha gyáva, rongy szivekre talál:
Hősök engedelmes szolgája a halál.
Gyakran úgy jelen meg sürgős parancsukra,
S tova fut, ha félig szemüket lecsukta.

Szívük bátorsága - ez isteni szikra -
Merész vonásokban kiül arcaikra.
Melyet megbámulva létimádó gyávák,
Hitvány könnyek helyett irigylik halálát.

Béla midőn kiért sátora elébe,
E szavakat súgta Hadonár fülébe:
"Vívni megyek. Tudod, mily vak a szerencse,
Ha netán helyettem visszatérne e cseh,

Menj, tudakold, hol van kedves bátyám, Endre,
- Úgy hiszem, bujdokol ő is valamerre -
Mondd el neki végem. Mondd, hogy arra kérem,
Tartsa meg életét - a honnak, helyettem;

Mondd neki, mit öccse végsohajja kivánt;
Ne legyen könnyelmü Árpád vére iránt.
Mert hogy e vértől függ Magyarország sorsa,
Hiszem, mintha isten sugallotta volna."

- Csöndes, hallgatózó, álmodozó éj volt.
Tarjagos felhők közt vándorol a tölt hold.
Egymást üzik-hajtják égen a fellegek,
Elnyeli a nagyobb ott is a kisebbet.

Lombon és haraszton magyarázhatlan nesz,
Mint a szunnyadó föld halk lélekzetet vesz.
Itt-ott kinyilik az ég felhő-pillája,
S egy-egy álmos csillag kipillant a tájra.

Fekete madarak húzódnak az égen,
Diadalmaskodva a nagy messzeségen.
Mint a szálló idő sűrü érverése,
Hallik szárnyaiknak éles süvöltése.

Mintha mondaná az idő az embernek:
"Aludjatok, ám én nem aluszom, élek.
Ég, föld elenyészik és ti mind elhaltok.
Örökkön örökkévaló csak én vagyok."

Rémletesen üvölt "igent" e szavakra
A nesztelen szárnyú enyészet madara.
- No de mindezekkel keveset gondolt a
Két vitéz, s már épen beért a vadonba.

Középen világos hosszudad tisztásnak
Egymás ellenébe fordulva megállnak.
Fekete felhőbül feljön újra a hold,
Egyéb tanu nekik nem kellett, nem is volt.

Miután mindegyik rövid imát tartott,
"Az isten nevében!" kivonták a kardot,
A szív elszántságát tükröző szem fényét,
S a kardok acélát - egymáséra mérték.

Berezina tüzzel hordozá acélát,
Vágni ügyekezve mihamarabb Bélát:
Ütéseit egész erejével mérte,
A sikertelenség csak dühét növelte.

Növekedő dühe dagályához mérten,
Sűrüebben csattog kardja pajzson, vérten.
Béla pedig csöndes vérrel - óvakodva
A halálos vágást mind elháritotta.

- Fölriad az erdők legelésző vadja,
Kiszemelt gyömölcsét, mezejét elhagyja.
Sejtve egy nem ösmert rettegett istenség:
Az ember haragját, - futásuk a mentség.

Az erdő koronás délceg fejedelme
Ágas-bogas szarvát háta fölé vetve,
Hátra forgó félénk szemekkel rohanva,
A sűrűn fonódott gallyakat aratja.

Sí-rí a tojáson ülő fülemüle,
Ez az erdők veszélyt hirlő csengetyűje;
Fölsikolt a vércse, összecsörg a szarka,
A rengeteg csöndje végkép fölzavarva.

- "Légy takarékosabb karod erejével,
- Szólt küzdése közben Béla szelídséggel. -
Nézd amott a göncöl szekerét az égen,
Még magason áll, de az előbb lemégyen,

És karom, megládd, még akkoron sem fárad.
Hogy soká vesződjem, ám de azt se várjad.
Szükség, hogy erőmet holnapra kiméljem,
És azért csatánknak gyorsan vége légyen."

Rettenetes kardját emelé magasra,
S míg vivó társának végütését pajzsa
Fogta föl, - mint villám láttalan leszállott,
S ellene sisakja tarajába vágott.

Kemény kék acéllal volt bélelve végig
A sisak s gyöngité a kard gyilkos élit.
Mégis Béla kardja egész oda ére,
Hol lágy hártya borul az agy velejére.

Hanyatt dőlt az ifju. Bágyadó szemében
Összefutottak a csillagok az égen,
És szelíd világát a halovány holdnak
Látta egy megaludt sötétlő vérfoltnak.

Aztán meg mintha a csillagos égboltra
Fekete kárpitot boritottak volna,
Úgy rémlett előtte, - amint szempilláját
Égető sebének kínjai lezárták.

Kínok veritéke gyöngyölt homlokára,
Forró piros vére a fű bársonyára...
Halálsárga arca fölmeredt az égre,
Mintha némasága feleletet kérne.

S mintha csak szívének gyökere lett volna,
Melle közepéről oly nehézkes sóhaj
Tört ki lassu kínok között szakadozva,
Végimája gyanánt Richsza nevét hozva.

Lelke pedig elszállt egy sötét folyamra,
Melyen innen élet, halál van túl rajta.
Mely a semmivé-lét nagy tengerébe vész,
S mely fölött húnyt szemmel az Álom a révész.

Ez bevette könnyű, ringó csónakába,
És evezett egyre sűrüdő homályba;
Ő pedig lenézett a víz fenekére,
A víz fenekén két alakot vön észre.

Richsza volt az egyik - örömkönnyben úszva,
Szerelemmel Béla keblére borula;
Régi szeretője volt pedig a másik,
Szép szeme a hűség könnyeiben ázik.

És búsan zokogva borul kebelére,
Fájdalomenyhítő könnyet ejt sebére,
S az életre híja vissza őt esennen,
Élni boldogító örök szerelemben.

Ilyen álma volt az elesett vitéznek,
És amint ébredve ujolag fölnézett,
Magát hüvösvizü forrásnál találta,
Oldalánál pedig vén Hadonárt látta.

Aki (hazatérő ura parancsából)
Javas csodafűvel - vízzel a forrásból
Borogatta sebét... nyugalomra térve,
Neki gyógyulást és életet igérve.

- Már közelgetett a rózsaszinü hajnal
Földre kapaszkodva piros ujjaival,
Melyek parancsoló hüvös intésére
Fut az éjszakának minden szörnye, réme.

Tűnő álmodását visszacsalogatva
Édesen csicserg a szerelem madara.
Ágrul ágra szállva ébredésre hívón.
Egyet-egyet sippant már a sárgarigó.

Mintha mondaná, hogy: keljetek, cselédek,
Nagy uratok jön, a nap - üdvözöljétek.
Azután az istenválasztotta dalnok
A pacsirta kezd egy üdvözlő szózatot.

S dala ilyeténkép hangzik: essél térdre,
Aki fölvirradtál e nap reggelére.
Ne káromold halált ohajtva istened,
Nézd a kelő napot, s örülj életednek...

Örömben ragyogó ritka szép hajnal volt.
Bús-beteg arcával elenyészett a hold.
Örömkönnyeiben a harmatos földnek
Szerelmetes ifjú sugarak fürödnek.

Nagy volt Berezina sebének fájdalma;
Makacs szellemének megtörik rugalma.
És a természeti nagyszerű látványra,
Roskad vágyainak üres fellegvára.

Anyakebelén a vidám természetnek
Boszuja tervei feledésbe mennek.
Megtér önmagának jobb ösmeretére,
És az élet vágya visszatér szivére.

Mintha fű, virágok - balzsamillat-nyelven
Mondanák: ne halj meg, élj és szeress engem.
Mintha lombok alól vadgalambok búgnák:
Szeresd, aki téged szeret hűn, szép Gundát...

"Szeretlek, szeretlek, ugy amiként soha,
Úgy, amint hiszem, hogy isten parancsolja.
Csak te bocsásd meg, hogy hüségtelen voltam,
Hiszen hívságimért keserün lakoltam."

Ez volt gondolatja, igaz érezése,
S már híven emlékszett vissza kedvesére;
Hogy pedig a hazamenetelre gondolt,
Erre nézve is egy vigasztalása volt:

Hogy legyőzetett bár páros viadalban,
Legalább magyartól győzetett meg abban.
És magyar kar által - az ő idejében -
Legyőzetni nem volt ritkaság, sem szégyen.

Beteg ápolója az elhagyottságnak,
A jótékony álom szemére leszállott.
Nemsokára eget rázó zajra ébredt, -
De hadd mondja ezt a következő ének.

 

Írd meg a véleményed Vajda János Ötödik ének című verséről!
Vajda János további versei: