Keresés:

Vajda János

Végtelenség

Ha járok a sírok között,
- S mikor nem ott jár a halandó?
Van-e a földön talpalatnyi tér,
Hol sírhalom nem domborult?
Van-e füszál, virág a réten,
Mely hulla nem volt egykoron,
S ki tudja, hányszor mily alakban,
Mily szörnyü lét után?
Mert hát mi volna itt lehetlen
Az örökkétartó időben?

...............................

Örökké, mindörökkön, mindörökké!
Mily iszonyú, rettentő eszme!
Igen, ha járok a sírok között,
E feneketlen, pokolfekete,
Borzasztó eszme mély örvénye
Szédíti képzetem,
Kétségbe, rémületbe ejt.
Valóba', nem az elmulás, enyészet -
Az örök létnek gondolatja az,
Mi borzalommal tölti lelkem el...

Ó, ember, ember! ki szeretteid
Emlékkövére, temető-kapukra
Aranybetűkkel írod s hirdeted
Vigasztalásképen: "Föltámadunk!"
Amelyre azután, hited szerint
Az örökkévaló élet következik;
Ember, boldogtalan szegény féreg te,
Meggondolád-e, mit jelent e szó,
E gondolatkisértet, fogalomszörny:
Örökkévalóság, halhatatlanság?
Meddig hatoltál, esve, kelve, e
Kétségbeejtő eszme gádorán,
E végtelen, sötét, vak folyosón?

Nem gondolád-e meg, hogy az idő,
Az örökkétartó idő kohója
Mindent megolvaszt; a kínt, a gyönyört,
A menyországot, poklot egyaránt?
Hogy ezeket úgy összekeveri,
Ki-kicseréli, mint álomtalan
Játékos a kártyát, melyet kiosztott?
Van-e öröm, gyönyör, mit az idő
Unottá, gyötrelemmé, - s fájdalom,
Mit megszokottá, kéjjé nem tehet,
S annál előbb pedig, minél nagyobb az?

Azt a vérforraló gyönyört, amely
A holt anyagba életet lehell,
Tedd örökkévalóvá s ezredév
- Az öröklét egy röpke pillanatja -
Mulván, talán előbb, gyehennai
Kiállhatatlan kínná változik.
Igaz, hogy áll ez megforditva is.
És e szerint a kín is megpihen.
De hajh! minő vigasztalás! Megunni,
Megszokni a pokol tüzét! A kínt,
Melyből most, ebből a kegyelmesen
Mulandó létben, e kivánatos
Utóbbi tünde életváltozatban
Egy pillanatnyi is könyörülő
Halált hoz, - ezt a száraz vén dadát,
Ki mozdulatlan, néma és sötét
Sírbölcsejébe rejt, hol egy időre
Elring a fájdalom, elalszik a
Vergődő öntudat s szünete van
A kétségbeesésnek. -

      Ugyan úgy-e?
Elring? - Vajon? - És egy időre bár?
Ki mondja ezt? - A hitvallás, a vak,
A tudománynak, e világtalan
Koldusnak, aki kéregetni
Jár a sirokhoz és be-bekiált;
De hasztalan! Nem kap sötét
Ürökből egy szikrányi fényt soha.
Hiába járok én is itt. Hiába
Bolyongok éjjel-nappal hallgatózva,
A sír füvére hajtva fejemet.
Hiába vájom körmeimmel a
Penészes hantokat, virrasztom a
Bonctermek bűzhödő halottjait,
Vigyázva, lesve választ, jeleket,
Hogy van-e bennük képzelem, tudat...?
Hallgatnak vérfagyasztón.

      És csak egy
Az, ami bizonyos, kétségtelen,
S hajh! ép ez egy, ami kétségbeejt.
Az, hogy vagyok, leszek. Nem létezővé
Immár nem válhatok többé soha.
Történhetik velem, mit agyvelőm
Gondolni képtelen; lehet belőlem
Örök zsidó, Prometheüsz, pokol
Tüzére, miljom esztendőkön át
Halálkinokra ítélt szenvedő.
Csak egy dolog, ami bizonyos itt:
Hogy többé meg nem semmisülhetek.
Örök s végetlen e habarc világ.
Nem veszhet el belőle semmi sem.
Minden, mi megvan: megvolt és marad.
Elváltozunk; forgunk, keveredünk
E nagy kazánban, sülve főve, majd
Láthatlan légparányokká oszolva;
Rohanva a szelekkel, megpihenve,
Suttogva búsan, földieknek
Megfejthetetlen túlvilági nyelven
Zokogva rablétünk panaszait,
Hogy lenni, lenni kell szünetlen;
Hogy nem örök a sír, nincs benn örök
Nyugodalom; nem menhely az, csupán
Szemfényvesztő csalárd sülyesztő
A világegyetemnek színpadán.
Hogy ami itten leltározva van,
E lomkamra lajstromábul egy
Láthatlan porszemet ki nem vakarhat,
El nem sikkaszthat maga a mindenség
Mindenhatónak vélt leltárnoka.
Mert hát a végtelenség itt az úr,
Bár önmagával ő is tehetetlen.
Hajh! rettentő nevét, természetét
Ha akarná sem tagadhatja meg...
Igen, igen, nincs másként, nem lehet.
A végtelenség maga itt az úr,
Vagy ám ha tetszik, úr a végtelenség.
És eszerint teremtés, alkotás,
Teremtő, alkotó nincs, nem lehet.
Ha volt öröktől fogva e világ,
Azt akkor senki nem teremtheté.
S ha volt öröktől fogva önmagától,
Örökké tartónak kell lennie.
Mint semmisíthetné meg önmagát?
Mi végtelen, az csonka nem lehet;
Annak, természeteskép, vége nincs,
Sem itt, sem ott, sem hátul, sem elől.
Ha végtelen a kezdet, végtelennek
Kell lenni a következésnek is.

S mi nem történhetik meg és mi nem
Történhetett meg már velem ezen
Neveket, számokat, emberfogalmat
Kinevető, e kifejezhetetlen
Időben? Ám képzeljük el kitöltve
Földünk s a szélső naprendszer közét
Esztendőszámok millióival,
Az egyetem szédítő üreit
Megannyi miriád évezredet
Jelentő összegekkel, és ugyan
Hová jutottunk el... mi áll előttünk?
Az örökkévalóság összegének
Egy észrevétlenül parányi... az hogy
Egyáltalán mit sem jelentő száma,
Amellyel ama kifejezhetetlen
Összeg se több, se kevesebb...
Irtóztató! irtóztató!
Mivé leszünk, hová leszünk? Mi van
A koporsók, a sírok fenekén?
Nem csal-e a halálnak látszata;
Nem álnok tettetés-e a merev
Élettelenség? Vajjon a halál
Nem oly szünetidő-e, mint minőt
A vallató biró kínpadra vont
Vonagló rabnak ad, hogy újból
Életre hozza, s gyógykezelteti,
Jól tartja, hogy kínképessé tegye?
Egy ellenőrizetlen kényerő,
A mindenség hatalmában vagyunk.
Tehetlen birkák a vágóhidon,
Kik jótevő kegynek tekinthetik,
Hogy nem tudják, mi végre vannak ott?

Igen, mi végre, mi jogon leszünk
S alkottatunk megkérdezetlenül?

Mert szép e földi lét, tagadhatatlan.
Van itten szenvedés, sok itt a baj.
De mennyivel több a bű és a báj!
Tündérvilág ez, és kivánatos
E siralomvölgy! Vajh ki nem maradna
Itt még jóval tovább? Mily iszonyú
A léttel szemben a halál? mi szörnyű
Az arany napvilágból a sötét, szűk
Féreghazába szállni le! Ki nem
Ragaszkodik e léthöz görcsösen,
Habár elaggott, bár szerencse nem
Mosolyg reá, mezitlábas, szegény?
A mindenség itt összehalmozá
Csecsebecséinek szépét-javát;
És oly rövidre szabta és csalókán
Hajszálra függeszté ajándokát,
Hogy, már ha egyszer itt vagyunk, szeretnénk
Tovább maradni, és egyszerre fáj a
Halál és öröklét eszméje is...
És amidőn átéltük életünk
Tündöklő délszakát, a sírhoz érve,
Kétségbe, őrületbe ejtő kínnal,
Villámcsapásként járja át velőnket
A gondolat, hogy mégis jobb leende
Nem lenni, nem születni sohasem!
Vagy hogyha már meglettünk, itt vagyunk:
Elmulni, elenyészni mindörökre,
Mind, mindörökre!... Sírba szállani,
Ahonnan többé nincs föltámadás;
Hol nincsen érzés, nincsen gondolat
És öntudatra ébredés soha -
Soha, soha!

      De hát mit ér, mi haszna
Kopognom a lehetlenség konok
Vaskapuján? Mi haszna verdesem
Fájó, törékeny fejem e kemény,
Áthatlan óriás acéltömegbe?
Szétzúzik ottan észrevétlenül,
Mint egy galambtojás, mit a magasból
Ragadozó vad ejt le kősziklára.
Hiába, minden lehetséges itt, csak
Nem lenni nem lehet. Voltam, vagyok
Öröktől fogva, és leszek, parányi
Porszem, de egykoru magával az
Örök idővel, a csodálatos,
Megfoghatatlan véghetetlenséggel.
Hurcol, ragad magával egyre, lobogó
Sörénnyel, mint az elragadt fiut
Eszeveszett vad paripa, szünetlen
Világok és idők tünedező
Rengetegének tüskén-bokrain...
S mert útjának határa nincs sehol,
Nem állapodhatik meg, nem pihenhet,
Nem fáradhat, nem ülhet el soha,
Mint léglakó parány...

      És e szerint
A sírhalom, e forgó gömb sömörje,
Mely itten domborul, meg elsimul, mint
Egymást üző, egymásba olvadó
Tünékeny játszi hab az oceánon:
E sír örökkévalósága csak
Fiókja a nagy véghetetlenségnek;
Csak felvonásköz ama nagyszerű
Drámában, melynek vége nincs, amelynek
Szerzője ismeretlen, és akit
Hiába hívunk, ő meg nem jelen...
E sírnak éje hát csak emberi
Szűk látkörű szemünk előtt örök, holott
E nagy világon semmi sincs örök,
Csak maga az egész, az egyetem,
Az idő és az anyagmennyiség.
Minden, mi ennek része, alakot vált,
Szerepet, életet cserél, időben
S térben kimért létfordulójaként...
Születnek, halnak csillagok, napok,
De eltünésük még nem elmulás,
Csupán az anyag s alakváltozásnak
Nagyobb idő s térközre mért neme
Annál, melyet saját testünk parányi
Mindenségében végbemenni látunk...

Igen igen! jó jó! tudom, tudom...
Ez így van, így lehet; de hát mit ér?
Mi mindezekben a megnyugtató?
A végtelenség kínja e szerint
Csak az egészé volna hát csupán, a
Végösszegé, amely nem változik.
A részlegek számára megnyilik
A síri ágy hosszan pihentető,
Létfeledő, jótékony éjszakája.
De hajh! igen, megnyílik, az való;
És hosszu is lesz annak éjjele;
Több mint elég, hogy benne a vonagló
Kétségbeesés kínos görcseit
Gyönyörré változtassa át örök
Egyformaság unalma; ki felel,
Ki mondja meg, hogy mi történik ott,
Ama sötét üregben azután
Hogy koporsónkra hányják a göröngyöt
S magunkra hagynak onnan távozó,
Siránkozó szeretteink? Ki mondja meg
Mi van a sírban, a halál után?
A sír mélyébe hasztalan kiáltasz;
Hiába itt minden rimánkodás,
Sirás-rivás és fogcsikorgatás... e
Gyógyíthatatlan siketnéma hallgat.
A tudomány tántorogva, szédelegve
Tapogatózik ez örök sötétben.
Olthatlan szomja kutatásra készti
A világrend még föl nem fedezett
Nagy titkainak hegygerincein;
Míg végre ismeretvágy, mint merész
Szirtkalauz fölviszi őt oda,
A végtelenség örvényszélire,
Ahonnan aztán azon az úton,
Melyen fölért, nem térhet vissza már...
És ekkor aztán martaléka lesz
A kétségbeesésnek, és csupán csak
Egy menedéke, visszautja van:
Ha megragadja azt a kötelet,
Amellyel a vakhit kinálja meg,
És leereszkedik rajt a sötéten
Tátongó mély örvény fölött, a szűk
De biztos, csendes völgybe, honnan a
Magas égboltra van csupán kilátás,
Amelynek aztán nem kutatja többé,
Csupán imádja titkait, belátva, hogy
Korláttalan hatalmak a tehetlen
Lényektől, kik még el sem érhetik,
Föl sem foghatják őket, egyedül
Föltétlen megadást fogadnak el.
Hisz és remél tehát föltétlenül,
Megnyugszik és ugyanazon kötélen
Ereszkedik le boldog áhitattal
Sírjába, melynek éjjele előbb
Kétségbeejté a kételkedőt.

Hajh, hát igen, nincs visszavezető
Ösvény egyéb számomra sem, sehol!
Haszontalan és hiábavaló
Minden halandó emberi törekvés:
Bevenni ama titkok várait,
Amelyek kapuin kétségbesés,
Halál és őrület vad szörnyei
Riasztják vissza véges emberi
Elbizakodott képzelem merész,
Öngyilkos rohanásait...

El, vissza innen, e réműletes
Szédítő meredélynek pereméről!
Inogni érzem a talajt, - megindul
A föld alattam; forog a világ;
Szakadozik az égbolt, hullanak
És lenn a mélyben tündöklenek
A csillagok és integetnek
Fenyegetőleg: ember, ember,
Ki ide tévedél, ragadd kezedbe
A hit koporsókötelét szilárdul,
S el ne bocsásd többé soha!

 

Írd meg a véleményed Vajda János Végtelenség című verséről!
Vajda János további versei: