Láttam, megindult a tavasz, illatos
Szellő kerengett zöldesedő nyomán,
     Reszketve megnyiltak virági
          Harmatosan, s ragyogó kebellel.

Láttam; de téged, hajnali gyenge kép,
Nem láthatott még andalodó szemem,
     Már szinte fonnyad fű, virág, lomb,
          S mégsem akarsz szemeimbe tünni.

Jer, visszatér a könnyü tavasz veled,
Mosolygj, fölélnek holt növevényei:
     Jer, elterűlnek lábaidnál
          A füvek és remegő virágok.

Vagy tengeren túl menjek-e érted el?
Tüzet vető hegy fekszik-e őrödűl?
     Hová veszél? Vérrel halállal
          Menjek-e zárt utadat kitárni?

Lankadj merész szív. Vissza nem adja őt
Véred, halálod. Tengerek és hegyek
     Utját nem állják kedvesednek:
          Ő maga fut s kikerűl szemével.

Oh, mért csalál szép képzelet engemet?
Ifjú eszemben mért okozál zavart?
     Most eltemetsz itt, s végszavammal
          Elhagyod a szeleket röpűlni.

Majd egykoron tán pusztai halmomon
Megáll az ifjú sajnosan, és borúlt
     Szemét lesütvén rólam ekkép
          Emlekezik keserű szavakkal:

"Boldogtalan! mit vára setét eszed,
Az égi szellőt mért öleléd vakul?
     Nem égi vagy, lám most is a jó
          Föld takar el, nem egek határa.

Öleld meg, amit juttat az alkalom...
De már örökké elnyugovál, s tudom,
     Nem is kivánsz fölkelni többé.
          Bú, nem öröm neked itten élni."

Így szól s továbbmegy. Rajtam azonban a
Hantok tövissel telve vadúlnak el,
     És nem lesz, aki szánakodván
          Rózsafüzért tegyen a tövisre.

Görbő; 1823