A vers teológiai szempontból történő elemzését a vallási motívumok és az emberi érzelmek találkozásának megfelelő interpretációjával kezdhetjük.
Az első sorokban a lant egy szerelmes dalától való pihenését említi a költő. A lant itt jelképesen az emberi szív lehet, amely szerelmi dalokat énekelt, azaz boldogságot és örömet hozott. Azonban a bú elnyomta a dalok hangját, ami arra utalhat, hogy a szerelmi boldogság ideig-óráig tartható csupán, és elkerülhetetlenül beárnyékolja a bánat és a fájdalom.
A második versszakban a lantot a széllel hasonlítja össze, amely csendesen, lassú-szomorogva zenél. Ez azt sugallhatja, hogy az emberi érzelmek, akár szeretet vagy boldogság, lassan tovatűnnek és a szomorúság veszi át a helyüket. Hangzatuk pedig vészbe sodorja az örömöt és a szerelmet, amelyek eredetileg boldogságot hoztak.
A harmadik és negyedik versszakban a költő egy szép leányt ír le, akinek deli termete és ragyogó szeme megigézi mindenki tekintetét. A leány mosolya örömet és nemeség érzetét kelti, és arcán az éjszaka és a nappal, a homály és a fény együttes küzdelmét látjuk. Ez a versrész utalhat arra, hogy a leány valamilyen spirituális erővel rendelkezik, ami vonzza őt körülvevő embereket.
Az ötödik versszakban a leány lágy beszédét és egyszerűségét említi a költő. Ez arra utal, hogy a leány ártatlan és még nem rendelkezik titkokkal vagy nagy bölcsességgel. Ebben az időszakban érkezik egy ifjú, aki könnyedén szórakozik a leány szépségén és szerelmén. Megörül a leány szemeinek égi világosságának. Ez a rész a patrisztika nézőpontjából azt sugallhatja, hogy a szeretet és a szépség isteni ajándék, amely elragadja az embereket.
A hatodik versszakban az ifjú magányosan jár a susogó ligetben és énekel a lelkében égő szerelmi tüzéből. A hegyek és völgyek viszonozzák az ő boldogságát. Ez a versrész arra utalhat, hogy az ifjú a természetben keresi a megnyugvást és a boldogságot, és ott találja meg saját magát és érzelmeit.
A hetedik versszakban a költő arról beszél, hogy az idő múlásával az ifjú szíve elhűlt a leány iránt. Ezt az emberi érzelmek változékonyságaként értelmezhetjük, ami a skolasztika nézőpontjával is összecseng, amely hangsúlyozza az emberi érzelmek meghatározott, idővel változó természetét.
A nyolcadik és kilencedik versszakban a költő arra kéri a lantot, hogy szűnjön meg dalolni, mivel a gyász és veszteség kezdődött el. Ez arra utalhat, hogy az ifjú elvesztette a boldogságot és megértette az élet fájdalmát és mulandóságát. Ez összhangban van a bibliatudománnyal, amely arra tanít, hogy az emberi boldogság ideiglenes és csak örökkévaló boldogságot találhatunk az isteni jelenlétben.
Az utolsó versszakban a költő hűltének a metaforájával leírja, hogy az ifjúl az élet nehézségei és a halál által küszködik. Ez egy vallási aspektus, amely hangsúlyozza a földi szenvedés és a halál valóságát, és az emberi szellem megnyugvását és üdvösségét a halálon túlra helyezi.
Összegezve, Vörösmarty Mihály "A LANTHOZ" című versében a szerelmi boldogság és a fájdalom, az öröm és a bánat egymással való kölcsönhatását és az emberi érzelmek változékonyságát látjuk. A verse teológiai szempontból azt sugallja, hogy az emberi boldogság és elégedettség csak ideiglenes, és a végső boldogság és megnyugvás a spirituális valóságban, az isteni jelenlétben található meg.